Nem szerettek az autópályán utazni, ott nem látni mást, mint a végtelen szalagkorlátot, a sávokat elválasztó, nyírott sövényt, meg a betontömbökből kirakott lekanyarodó háromszögeket. Inkább a kisebb utakat választották, a régi balatonit, a régi 3-ast, mikor merre vezetett az útjuk. Keresztül a városokon, be a kis falukba, ahol vannak még útszéli csárdák, ahol felnyúlnak és óvón behajolnak a jegenye-, a hársfa- meg a platánsorok, ahol egy-egy szemvillanásra feltűnnek az árkon túl a kő-feszületek. Az országnézés meg az emlékébresztés órái ezek. Az országot nézni kell, ha már a miénk. A miénk? Az emléket ébreszteni kell, ha már a miénk. Csak az a miénk!
Viola óvatosan vezet, szabálybarát állampolgár, időnként oldalra pillog, Króni ilyenkor kibont neki egy-egy csomagolt kekszet, hámoz banánt, kezére adja. Viola szeme az úton, Króni szeme az út mellett, közvetíti, éppen mi mellett suhannak el: – Ezt a kápolnát egyszer megnézhetnénk, ez a cápa formájú csárda megmozgatta a fantáziámat – mondja –, itt egyszer egy napig integettem stoppolás közben, van annak negyven éve – sóhajt és emlékezik. Ez így megy mindig, amikor erre járnak, pedig gyakran járnak erre. És föl akar mászni kilátótoronyba, a kirakodóvásárt se szabadna kihagyni, és van egy emlékház a falu végén, ne múljon el a nap, hogy azt meg ne nézzük! Mindeközben Viola vezet tovább rezzenetlen arccal, legfeljebb engesztelésképpen bekap egy Negró cukorkát.
Ma nincs elcsellengés, ma munka van. Odalenn a birtokon vár a munka, amit el kell végezni. Nincs más, aki megtegye, és nem lehet várni tovább, az is csoda, hogy november közepén ilyen kegyes hozzájuk az időjárás. A diófa az idén fukar volt nagyon, elfagyott a virága tavasszal, annyi termés se volt rajta, amennyi egy szakajtót megtöltene. De levele van bőven, sokáig zöld, kövér levelek, orrot csippentő, kesernyés illattal. Egy csokorral vittek haza belőle, szekrénybe, ruha közé, a molyok elriasztására. De a kertben még száz csokorra és ezer szekrénybe való hever.
Már Fehérvár után járnak, Króni sóhajtást és nevetést egyszerre idéző hangot hallat: – Egyszer – minden története így kezdődik, amely az őskorban játszódik. Valamikor a 70-es években, hogy pontosan hogyan volt, arra már Króni maga sem emlékszik, lehet, nem is így esett az eset. Ő így mondja. Az emlék óriási medence, szabadon halászik benne: – Egyszer a Balatonnál szilvesztereztünk, akkor még télen telek voltak, hideggel-hóval. Csúszkáltunk a páncél-kemény jégen, és kilós őszibarackkonzerveket kergettünk, amit az éjféli bóléhoz vettünk. Kergettük faággal, törött evezővel. Lábbal – azt úgy mondják: rugdostuk –, és a konzerv röpült a jégen, és pattogott, és el-eltűnt a ködben. Mi meg utána, elébe, rá-rázuhantunk, kirugdostuk egymás alól, egymás elől. Gőzölgött a kabát rajtunk, ledobáltuk, hason-háton csúsztunk a parton, partközelben és beljebb, ahonnan a szárazföldnek csak a peremvidéke látszott. A jég alatt a halak közelebb voltak hozzánk, mint fölöttünk az ég. Ott hevertünk végül a jégen, és a nevetéstől föl nem kelhettünk. Közben a pezsgők a hóba ásva hüledeztek a parton. Pezsgőt, barackkonzervet zsákba szedtünk aztán, és irány haza a szikrázó fagyban, a csillagformára dermedt zúzmarában.
– A meleg lakásban, egy vörösberényi odúcskában a házinéni úgy bedurrantott, hogy szinte bőgött a kályha. Mi, fiúk, azonnal megittuk a pezsgőt, a lányok a konzervet boncolták, ki rókázott, kinek meg a keze vérzett. Éjfélre mindenki összeveszett mindenkivel, ki a szőnyegen aludt, ki a lábtörlőn. Az újév, talán az 1975-ös, zaklatottan indult, mi pedig igyekeztünk elhagyni a tetthelyet.
Viola Krónira sandít, hol volt ő még akkor, a világon is alig, nemhogy a Króni életében. Mennyire mások és mégis, mennyire hasonlók az emberek történetei. Ki-ki válogathat, miből építi fel emlékei rugalmas légvárát – ami aztán ledönthetetlen marad.
– Ide, látod, ide kerültünk aztán valahogy, igazi szilvesztert akartunk ülni, újévi utóbulit, morzsabált – Króni emlékezik, és mutogat kifelé az elsuhanó országútra. – Ez egy római szabású vendéglő, a környéken légiók jártak úgy kétezer éve, meg volt itt amfiteátrum, meg Fórum Románum, meg… most nem jut eszébe más római építménynév. – Nagyot mulattunk, végül is az év jól kezdődött. Ide el kell jönni újra, negyvenévenként eljárni valahová, ugye, az még nem törzsvendégség? – Viola int, hogy az bizony nem az. A római műintézmény már kilométerekre van a hátuk mögött, de Króni még mindig lelkes: – Mi voltunk az év első vendégei, a tógás pincérek – ne röhögjél! – körülugráltak. Az étlapon latin fantázianevek sorakoztak, volt „légiós módra” meg „karthágóiasan” meg „Vezúv-mártással”, jól összeszedték. Tudod, mit ettem? Szarvasjavát tarpeiai módra. Kiolvasni alig tudtam, de egy életre megjegyeztem. Körben kandeláberek lobogtak, a falakon légiós zászlók, aranyló sasmadárral.
– És milyen volt az a szarvas? – Viola szeme mereven az úton, a füle mintha Króni felé fordulna.
– Olyan… tarpeiai.
– Aha. – A Sió hídján gördülnek át, hol van már a római kor, kétezer év is eltelt azóta, de húsz perc bizonyosan. Viola pedig a következő félnapra gondol: – Én gereblyézek, addig te a járdát teszed rendbe a ház előtt.
– Előbb a diót! – Króni a diónak nagy barátja, minden formában szereti, kivéve a földre hullott diólevelet. Ma ez van terítéken.
– Én aztán tovább gereblyézek – hangzik a tervezet folytatása rezzenetlenül –, te pedig zsákokba gyűjtöd. – Króni tiszteleg ültében, miközben tudja, ez katonailag szabálytalan: – Igenis, kertnagyasszony! – aztán megint emlékező civil lesz egy pillanatra: – Este, hazajövet belátogatunk a rómaiakhoz. A vendégem vagy… – Viola egyetértően dünnyög valamit.
A kert diófái segítség után nyújtják karjaikat. Nincs szívfacsaróbb látvány egy lombja vesztett diófánál. A kertben mintha rozsdabarna szőnyeg szomorkodnék. Vajon tud egy szőnyeg szomorkodni? – töpreng Króni. – Ezt a szőnyeget nekem ma estig fel kell göngyölni. Parancsba adták! – Króni sóhajt, és a biztonsági öv fogságában a derekát próbálja görbíteni.
Kiszállnak, a ház jéghideg, egy egér már november elejéig elesett a csapdával vívott küzdelemben. Viola lombseprűt, Króni valami partvisfélét kerít, hamarosan szorgosan surrognak és kerepelnek a szerszámok. A diófa már elhullatta díszeit, de a sanda fűz még most is potyogtat levelet. Viola közli vele: – Te csak hullasd nyugodtan, belőled jó lombtrágya lesz, szép avar, csak a dió az ártó. – A kertben kupacok indulnak növekedésnek. Króni őrjáratot folytat, alma nincs, körte nincs, apró szemű Arabella-szilva (vagy Mirabella?), az sincs. De van birs, bőven hempereg a fa alatt, úgy látszik, nem szeretik, a kutya se hordott el belőle. A kutya nem, de Króni hord. A birs bizonyosan a világ legformátlanabb gyümölcse, mérete mind más, formája mind más, a szabályos is szögletes, a szabálytalanban pedig rémarcok rejtőznek. Króni szembenéz egy-egy birsalmával, és szinte megborzong a rémülettől. Zsákba veti, a birsalmasajt fölséges eledel lesz, orra előleget gyűjt a rejtegetett illatokból.
Viola kiemelkedik a gereblyézés görnyedtségéből, úgy kérdezi: – Te, Króni, merre van az a Tarpeia?
– Rögtön ott, Fiorentina mellett! – vágja rá a választ önérzetesen.
– Ez biztos? – Viola gereblyéz.
– Igen. Nem – Króni zsákol.
Már öt levélkupac gömbölyödik, már kilenc, tizenkettőnél lerogynak. A szendvics jéghideg a verandaasztalon, és kellőképpen nyirkos a nejlon stanicliban. Mintha mennyei csemegét falnának, Króni kipattint egy doboz sört, de rögtön elszégyelli magát, Viola megnyalja a szája szélét, hozott két almát otthonról.
A fekete zsák ronda dög, csücsöríti a száját, Króni csak közelharc árán tudja belegyömöszölni a diólevelet, a fele a földre hullik. De végül csak felpuffad a zsák. Króni két kézzel emeli, öleli, egyensúlyozza. Ami a földön marad, Viola maradékkupacokba gyűjti. A kupacok száma tizenhétre nő – és itt megáll. Délután kettő van, néma és nyirkos a november. A kerítés mellett már barikád formán emelkedik a levélhalmaz, Króni tornyokat épít a barikádra, úgy mondja: pártázatot rak rá.
Viola kapitány most a gereblyére támaszkodik, megszemléli, hány faágat kell majd a tavasszal levagdalni, de az komoly munka: létra kell hozzá meg fűrész. Króni vajon képes lesz ilyesmire? Végignézi a magánál kétszer kövérebb, fekete zsákkal birkózót, megállapítja: képes lesz. Ha a fűrész is úgy akarja.
Króni szigorú szemmel méregeti a kerítésnél magasodó levélvárat, Violához fordul: – Mit gondolsz, bele fog költözni valaki a télre?
– Bizonyosan – szűkszavú Viola válasza, de biztató.
– Sünkutya? – kockáztatja meg Króni.
– Az – Viola még sose látott sünkutyát, Króni az állatkertben. Króni még egy zsáknyit a barikád tetejére ömleszt, elegyengeti: – Hogy jó, puha legyen, ne fújjon be neki a szél.
Munkára! Már csak tizenegy a kupac, és három a maradék, ezeket Viola kosárba szedi, hadd fogyjon. A kertre leszáll a homály, már csak egymást látják, odébb, az országúton elzörög a koraesti busz.
– Nem vagy éhes? – kérdezi Króni, persze ő éhes. Vagyis ő bevallja, Viola a fejét csóválja: – Sünkutya? Hm. Szarvas…
– Az az… fürjtojással…
– Narancsgerezddel…
– Mazsolás kaláccsal… Na, szedjük. – Króni történész lesz: – Nézz oda, hét a halom. Mint Róma, olyan lett a kert.
– Mint Somogybabod – pontosít Viola a foga között.
Küszöbön a birodalom vége – Króni nekigyürkőzik az utolsó, dagadt zsáknak. A sötétben is látni, hogy megritkult, elolvadt, átvándorolt a diószőnyeg, az utolsó gereblyehúzások esnek, az utolsó csipkék kerülnek a pártázatra.
Kezük barna a diótól, véres is néhol a tüskétől, sanda faágtól, Króni vizet húz, kezüket fürösztik a jéghideg vízben. Aztán körülkeríti madzaggal a kutat, így marad jövő nyárig. Az autóban még egy kicsit elhevernek, elégedetten néznek egymásra. Ők hárman: Viola, Króni és a fáradtság. Nem rossz társ a fáradtság sem. Mintha ringatnák egymást.
A balatoni hegyek fölött még maradt valami lilás fátyol, ők két fénycsóvát követnek az úton. A régi út, a régi faluk, hazafelé.
– Szóval?
– Szóval?
– Tarp…?
– Tarp…!
Több szó nem is kell, most már csak a kilométereket figyelik: – Itt! – kiáltják egyszerre. Viola lekanyarodik az útról, az épület római udvarház formájú, a név betűi szögletesek, átrium, vesztibulum… Króni szeme kigyúl, orra beleszimatol a rejtélyes ókorba. Viola tunikaformára húzogatja fakult pulóverét.
A pult mögött két pincér felsőteste unatkozik, a sarokasztalnál egy törzsvendég bóbiskol. A falon egy törött alabárd és a Róma futballcsapatának kifakult csoportképe. A sarokban római sírkő, a pókok alaposan befonták, Króni megkocogtatja – a sírkő műanyag. A pincérek csodálkoznak és hallgatnak, egyikük idővel elmozdul a pulttól, és az asztalokra mutat. Mintha fontolgatná: ebbe a birodalomszéli fogadóba ma is érkezett két vendég, vajon bennszülöttek vagy rabszolgák? Fürkészi Krónit, taksálja Violát.
– Vacsoráznánk – kezdi Króni óvatosan, aztán: – Ha volna… valami igazi római…
A pincér étlapot csempész az asztalra, nincs tóga rajta, sarut se visel, kezét fekete kötényébe törli. Króni bátran kimondja a varázsszót: – Van-e szarvasjava tarpeiai módra?
A pincér szemében üresség: – Ami az étlapon…
– Mert negyven éve volt – erősködik Króni. Ezt nem kellett volna mondani, javítani próbál a saját szavain: – Ajánljon valami jót. Ami a helyhez illő… – szétnéz, és mosolyogni próbál.
Viola leül, Króni még áll, a bóbiskoló törzsvendég közbesóhajt. A pincér elunja, most ő mond varázsigét: – Van kijevi jércemell.
Króni nem hisz a fülének: – Kijevi…?
– Kijevi.
– És… jérce…?
– Jérce – a pincér válaszában türelmetlen felhang, nem elég neki minden este a bugyuta részeg, most még ez a két értetlenkedő világjáró is!
– De hát Kijev nem római – Króni Violára néz tanácstalanul. – Mi azért jöttünk ide… – de valójában miért is jöttek ide?
– Vacsorázni akarnak, nem?
– Persze, de régen itt római ételeket lehetett kapni, tarpeiai szarvast, légiósat meg hasonlót.
– Most kijevi van – kijevi van, tarpeiai nincs, vita nincs.
Viola feszeng a széken. Króni elbúsul, csak egy kósza ötlet volt, egy emlék, amit őrizgetett egy fél életen át. És máma föltornyoztak tizenhét zsák diólevelet, és még csak egy falat szarvaspecsenyét se kapnak? Violához fordul, aki már ismét áll az asztal sarkánál: – Gyere, úgy látszik, itt már megbukott a Római Birodalom! – kicsörtetnek a vendéglőből, határozott léptekkel, mint két légiós. Csikorogva fordul ki az autó a vendéglő udvaráról. – Sötét középkor! – morogja Króni, Viola határozott mozdulattal az autópálya felé irányítja a kocsit.
Hozzászólások