Kísértés
Felkészültségem, rátermettségem, kivételes szónoki képességem és példás elhivatottságom elismeréseként egy patinás történelmi városban kezdhettem lelkipásztori hivatásomat.
__Az emberek mindinkább elfordultak a hitélettől, különösen a fiatal nemzedék, és én küldetésemnek tekintettem, hogy minél többeket térítsek vissza az igaz útra, minél többek lelkét mentsem meg az örök élet üdvösségének. Egy év elteltével már a templomot zsúfolásig megtöltő hívek előtt celebráltam a vasárnapi nagymisét.
__Egy napon a börtönbe kérettek egy halálraítélt kívánságára, kivégzésének előestéjén. Erősen alkonyodott már, amikor beléptem a kapun a megbeszélt időpontban.
__Az őr figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert egy elvetemült gonosztevővel lesz dolgom. Megnyugtatásul hozzátette, hogy nyitva hagyja a cella ajtaját, és ott marad a közelben a folyosón. Én erre azt mondtam, hogy egy gonosztevő, bármilyen elvetemült legyen is, a siralomházban már minden bizonnyal ártalmatlan. Kissé megilletődötten léptem be a cellába, mégis.
__Komor ünnepélyesség honolt odabent, legalábbis ez volt a benyomásom; egy gyéren megvilágított, szegényesen berendezett, viszonylag tágas helyiség kopár falai között. Csak később jöttem rá, hogy ez az ünnepélyesség a fogoly, a haláraítélt lényéből sugárzik. Nagyjából a cella közepén állt, és üdvözlésképpen szertartásosan felemelte a kezét felém fordított tenyérrel, mely mozdulatból én az elhárítás üzenetét is kiolvastam; nevezetesen azt, hogy nem szándékozik kezet fogni velem, továbbá rossz néven venné, ha nem tartanám az idegenek közötti, az etikett által megszabott hozzávetőleges távolságot. Hasonlóképpen viszonoztam hát az üdvözlését.
__Az átlagosnál, vagyis nálam talán egy fejjel magasabb, arányos testalkatú, meglepetésemre elegánsan öltözött, jól ápolt, és azt kell mondanom, kimondottan szép férfi volt, valamivel még a meglett kor előtt. Később felfigyeltem finom kezére, hosszú, vékony ujjaira, és arra gondoltam, akár hegedűművész is lehetne, bár tekintetében nyoma se volt a művészekre jellemző, kissé réveteg derűnek: félelmetes, hipnotizáló hidegség tükröződött benne.
__– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta egykedvűen. Meglepett kellemes, bársonyos hangja. – Nem kínállak hellyel, mert vendégként a szék illetne meg, nekem pedig a priccsre kellene ülnöm, és így fölébem magasodnál. De nem lesz hosszú a beszélgetésünk; én legalábbis igyekszem rövidre fogni a mondanivalómat, és ugyanezt kérem tőled.
__Elhallgatott, és egy pillantással jelezte, hogy átadja nekem a szót. Bár felkészültem egy kisebb prédikációra, hirtelen zavarba jöttem, annyira lenyűgözött egész lénye, kisugárzása, bár azt hiszem, leginkább a tekintete babonázott meg. Attól tartottam, cserbenhagy a szónoki képességem, akkor először. Nem kis erőfeszítésembe került elfogadhatóan megfogalmaznom néhány, bevezetésnek szánt mondatot.
__– Bizonyára életed legnehezebb óráit éled át most. Vigasztaljon a gondolat, hogy csak az evilági életed ér véget, és lelked előtt nyitva áll az örök élet üdvössége. Ha erős a hited Istenben, és őszintén megbántad a bűneidet, akkor bizton számíthatsz a megbocsátására. Hiszen, ahogy az Írásban áll, „… nagyobb öröm lesz a mennyek országában egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nem kell megtérnie.”*
__Itt el is akadtam, de szerencsére ő máris visszavette a szót.
__– Hiszek Istenben, de lényegében ez minden, amit a hitemmel kapcsolatban elmondhatok. Bűntudatot nem érzek, de ő attól még bűnösnek ítélhet engem, és nem kételkednék ítéletének igazságosságában. Ha így lesz, remélem, megbocsát nekem, méltányolva, hogy én magam is gyakoroltam a megbocsátás erényét.
__Halkan felnevetett egy cinikus mosoly kíséretében, majd folytatta.
__– Igen, megbocsátottam azoknak, akik gyengeségükkel vagy jóhiszeműségükkel arra csábítottak engem, hogy használjam ki őket, valósággal felkínálva magukat áldozatnak. Megbocsátottam azoknak is, akik arra kényszerítettek, hogy vegyem el az életüket, vagy azért, mert az ostobaságig terjedő becsületességükkel utamat állták, sőt veszélyt is jelentettek számomra, vagy éppen azért, mert megátalkodottságukban be akartak csapni, vagy meg akartak lopni engem. Megbocsátottam annak is, akinek azért kellett elvennem az életét, mert nem csak hogy fájdalmat okozott nekem, hanem meg is sértett a hiúságomban, elutasítva a közeledésemet azzal az kifogással, hogy mást szeret. Ahogy a büntetés, úgy a megbocsátás is annak a kiváltsága, akié a hatalom; szolga nem bocsáthat meg az urának, csak úr a szolgájának. Márpedig a kisvárosban, ahol éltem, én voltam az úr. Bár most már senki felett sincs hatalmam, rangom méltóságát őrzöm itt is, a siralomházban, ezért nem folyamodtam kegyelemért. Csak a Mindenható ítélkezhet fölöttem, és csak ő bocsáthat meg nekem, ha bűnösnek talál.
__Egy pillanatra elhallgatott, de mindjárt folytatta.
__– Mennyország volt számomra a földi élet, és mi sem természetesebb, mint hogy a földön túli mennyországban szeretnék tovább élni. Hívő vagyok, ahogy mondtam, de imádkozni nem szoktam és nem is tudok. Azt kérem hát tőled, járj közben értem Istennél. Imádsággal, virrasztással, böjttel, te tudod a módját. Fogadd el ezt megelőlegezett hálám jeléül.
__Egy borítékot nyújtott át. Aligha lehetett benne pénz, olyan vékony volt. Félreérthetetlen jelzésének megfelelően mindjárt reverendám zsebébe süllyesztettem, némiképp zavartan persze.
__– Teljesíteni fogom a kérésedet, természetesen – mondtam aztán.
__– Akkor végeztünk is – válaszolta, majd felemelte a kezét, ugyanúgy, ahogy belépésemkor üdvözölt, és egy alig észrevehető biccentéssel elbocsátott.
__Így intettem búcsút neki én is, némán.
__Teljesen besötétedett már, amikor kiléptem a börtön kapuján. Zavarodott voltam, mintha elvesztettem volna a tisztánlátásomat, mintha megrendült volna a hitem; mintha a Halálraítélt (így emlegettem magamban aztán) gonosz varázslatot bocsátott volna rám, amitől talán sose fogok megszabadulni. Arra gondoltam, maga a sátán öltött testet benne, hogy megkísértsen engem, bár nem tudtam (akkor még nem tudtam), hogy mire akart csábítani. Homályos félelem tartott megszállva, míg hazafelé igyekeztem a kihalt mellékutcán, dacolva a barátságtalan széllel, hátra-hátratekintve, mint aki üldözőktől tart.
__A szobámban mindjárt az oltár elé térdepeltem, és akkor kezdtem megnyugodni. Fennhangon imádkoztam, és lassan eláradt bennem a magasztos derű, amit csak a Teremtő mindenhatóságában való mélységes hit menedéke nyújthat. Majd hosszan fohászkodtam a Halálraítélt lelki üdvéért. Az éjféli harangszó zökkentett ki révületemből. Nyugovóra tértem, és mindjárt mély álomba zuhantam, olyannyira, hogy kis híján elaludtam a hajnali imát, amire azelőtt jó előre felébredtem mindig.
__Amikor a reggeli csendes misére készülődve magamra öltöttem a reverendát, eszembe jutott a boríték. Izgatottan húztam elő a zsebéből, és ahogy tartottam a kezemben, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a félelem. Arra gondoltam, hogy összetépem és a szemétkosárba dobom, mert a Halálraítélt hálája alighanem a kárhozatba vinne. Végül felülkerekedett bennem a kíváncsiság, és felbontottam.
__Egy csekk volt benne, mesés összegről kiállítva.
__Lázas izgatottság fogott el, ami a mise alatt se csillapodott; áhítat és elmélyülés nélkül, gépiesen hajtottam végre a szertartásokat és mondtam el az imákat. Aztán visszamentem otthonomba, a paplakba. Talajvesztettnek és védtelennek éreztem magam. Fel s alá járkáltam a szobában, majd az oltárhoz térdepeltem imádkozni, de üresen kongtak bennem imádságom szavai, nem találtam az utat Istenhez. Tudtam persze, de nem akartam beismerni magam előtt, a lelkiismeretem tiltakozott ellene: megszédített a váratlan meggazdagodás, illetve annak kézzelfogható közelsége. Egyszeriben szinte elemi erővel csábított a világi élet, mint soha azelőtt, a szabadság, a számtalanféle lehetőség, a földi örömök, a boldogság ígéretével. Fiatal voltam.
__Hétköznapi ruhát öltöttem, fogtam az aktatáskámat és kiléptem a paplak kapuján. Nem zártam be, és nem is vittem magammal a kulcsot. Szemben, az utca túloldalán állt a templom. Rápillantva keresztet vetettem, majd elszánt léptekkel elindultam. A csekket kibocsátó banknak volt fiókja a városban; egy modern, kissé hivalkodó épület a viszonylag közeli főtéren, arra vettem az utamat.
__Nem volt pontos tervem arra vonatkozóan, hogy mit fogok tenni, miután beváltottam a csekket. Úgy gondoltam mindenesetre, hogy a nap további részét egy szállodában fogom tölteni, és másnap elutazom valahova messzire. Aztán levélben tudatom majd közvetlen elöljárómmal, a plébánossal, hogy hátat fordítottam a hivatásomnak; majd kitalálok valamilyen indoklást. Egyelőre azonban csak a pénzkötegekre gondoltam, amiket hamarosan a táskámba pakolok.
__A banki alkalmazott átvette a csekket, alaposan megvizsgálta, aztán felállt, a türelmemet kérte, majd átment a terem túlsó végébe és eltűnt egy ajtó mögött. Meglehetősen sokára jött vissza, nekem legalábbis úgy tűnt.
__– A csekket kiállító személy aláírása hiteles – mondta tárgyilagos hangon, miután helyet foglalt –, a csekknek azonban nincs fedezete. Egy ideig megőrizzük bizonyítékként arra az esetre, ha feljelentést kíván tenni szélhámosság miatt, amihez igazolnia kell, hogy milyen jogcímen illeti meg a feltüntetett pénzösszeg.
__– Rendben. Akkor majd intézkedem – rögtönöztem a választ, és elköszöntem.
__Csak lassan fogtam fel teljes egészében, amit az alkalmazott mondott. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, amin egy kicsit el is csodálkoztam. Nem is éreztem haragot a Halálraítélt iránt, sőt reméltem, hogy meghallgatásra talált a fohászom, és bebocsáttatást nyert a mennyek országába. Sokkal inkább szégyelltem magam a hiszékenységemért, és persze bűntudatom támadt a gyarlóságom miatt: elbuktam az első próbatételen, amit rám mért a Teremtő.
__Vezeklésként három nap szigorú böjtöt róttam ki magamra, meg egy virrasztást a házi oltárom előtt térdepelve.
__A vasárnapi nagymisén a kísértésről prédikáltam, egy kicsit talán hosszabban a kelleténél.
* Lukács evangéliuma, 15, 1-10.
Hozzászólások