„Nagypénteken holló mossa két fiát,
Ez a világ kígyót-békát rám kiált…”
Zord volt az ősz, spontán szülés.
Szédültek a felhők, és a sortüzek,
és villámot hánytak a sötét ablakok,
a tél közelgő, fagyos szele megcsapott,
és a mellkasom szorított egyre.
Sok ősz szült még világtalant.
Szemet hunytak fölötte a félvakok,
s a gyanútlant vitték, nincs kenet a hóban,
s hasztalan múlt fagyos telek jöttek sorban,
és a mellkasom szorított egyre.
Gulyásnyárból langyos ősz lett.
Friss hegyek kezében a hangos szavak,
jámbor dobpergés, bocsájtón új kezek,
s nem láttuk jól azon télen sem a fagyos szelet,
és a mellkasom szorított egyre.
Ősz közelg’, előre fázom.
Egyik fa még zöld, a másik már sárgul,
köztük béke, míg a sas kígyóval táncol,
mert ősz után, ti telek mind hidegebbé váltok,
és csak a mellkasom szorít, szorít most is, egyre.
„… De, jó az Isten, pártját fogja a jónak,
Bizony mostan sok alja van a szónak…”
Hozzászólások