A repülő fekete reverenda • Hetedhéthatár

Emberi tényező

A repülő fekete reverenda

 

1916. február 27-én, azon a nagyon fagyos, havas napon, nagy öröm érte a Süle családot: megszületett Ferenc. Ki láthatta akkor még előre, hogy miféle sorsot szán neki az Úr?
Szülei, tanító apja és édesanyja örültek, hogy papi hivatást választott, bár tudták, hogy ezzel az jár, hogy magukra maradnak. A csendes békében élő család, sok boldog év után megélte Ferenc kálváriáját is. Szülei azt se tudhatták, hogy hová vitték… De, ha lehet azt mondani: happy end lett a tragédia vége, hiszen kiszabadulása után még sok boldog évet tölthetett együtt szerető szüleivel. Ami itt következik, az egy valós történet, részben az Ő elbeszélése alapján.

 „Te mocskos, klerikális disznó! Most megkapod a magadét! Uszítani? Szidni a kommunizmust? Te akartad, hogy most beverjem a pofádat!” És „beverték a pofáját” szegény embernek, aki csak katolikus pap volt, semmi más. A cella becsukhatatlan ablakán vicsorogva zúdult be a metsző, hideg szél. Hatalmas hodály sok ággyal, telepített poloskákkal, akik létüknek megfelelően támadtak emberre és mindenre, amit fellelhettek. A harmadjára is betört orr már nem vérzett, alvadt duzzanat égett a tetején, melyet csendes imára hajló, könnyes szemek is láttak, sós vízzel itattak. Még négy év volt hátra az ítélet szerint, melyet állítólag azért kapott, mert nyugatra segített néhány halálra keresett embert, olyan senki-sors féléket, mert hát az erős kommunista állam mindenkitől félt. Na és folyton lázított a prédikációival, arra merte biztatni híveit, hogy higgyenek, ne adják fel a reményt, éljenek Krisztus szeretetével, ne bántsanak senkit, akkor sem, ha őket ütik, verik, vagy gyalázzák.
Az ötvenes éveket írták, a barna bőrkabátosok időszakát, amikor minden éjszakai zajra az infarktus kerülgette a becsületeseket, mert értük mentek, értük, azokhoz, akik tanítottak, alkottak valamit, akik nem léptek be a pártba, akik kritizálni mertek, vagy csupán furák, intellektusok voltak.

Egy becsületes, Istennek élő pap eleve gyanús volt, hiszen a „békepapokkal” ellentétben ők nem voltak besúgók. Süle atyát is egy efféle alak súgta be, mert kellett neki a magasabb pozíció, szüksége volt az élet mindenféle örömeire, hát megtette. Ideig-óráig minden korban jól éltek az árulók. Ferencet is egy ködös novemberi hajnalon, 1952. január 9-én vitték el, jeges, hideg széllel. Számított rá, de tudta, hogy nincs egyedül ezen a világon, mert hiába a gonosz, Krisztus mindig vele van. Nem szólt semmit, nyugodtan felemelte bőröndjét, fekete reverendáját meglibbentette a jéghideg szél. Nem félt, csak azokat sajnálta nagyon, akiken már nem tudott segíteni. Az autó mellett jól hátba lökték, nekiesett a kocsi oldalának, majd betuszkolták a pribékek. Biztosan kielégültnek érezték magukat. Rögtön egy ideiglenes magánzárka, egy bilivel, egy koszos csappal, és egy becsukhatatlan ablakkal, na és egy pokróccal.

Első dolga az ima volt. Arra gondolt, hogy vajon készen van-e arra, hogy az Úr színe elé kerüljön? Mert „mindig készen kell lenni” – tanította csendes hangján.

Lassan lepergett egy év, a poloskák megették fél testét, és egyre jobban érezte, hogy készen áll a halálra, de a belső, mély hang azt súgta neki: „még nem mész, Feri, még maradnod kell, még sok lesz a te dolgod, vár a nyájad, új emberek, új feladatok, nem szabad elesned, csak tűrj, és imádkozz!” És Ferenc tornázott, imádkozott, mélyen, meditálva élte át imáit, különösen azokat, melyeket maga faragott a cellájában, maga, hogy egészen személyesen találkozzon meghallgatójával, és közvetlenül tudjon szólni, könyörögni szeretteiért, hiszen fogalma sem lehetett róla, mi történik velük odakint, abban a rettenetes vörösterror-világban, ahol minden rosszul, rossz helyen kiejtett szóért bűnhődni kellett. Azért könyörgött, hogy ő egyedül, egymaga bűnhődjön szerettei helyett is, mindenki más helyett is, akiket ártatlanul küldenek tömlöcök mélyére, és kínoznak halálra. Levelet sem mert írni senkinek, hiszen elolvassák, kiviszik, és a postással együtt megérkezik a rendőrség is, és akkor ő gyilkolja le a még szabadon élőket. Szabadon?
Csendes suttogások közepette cserélt eszmét minden óvatos, gondolkodó ember, még az otthon melegébe is beszivárgott a fagyos kegyetlenség lehelete, valami megfoghatatlan félelem, minek következtében az ember még saját otthonának folyosóján is visszanézett, hátha követi valaki. Ferencet csak Isten követte, árnyként a cellájában, mert ki mástól is kaphatta a meleget, a testét életben tartó csodát, például azon alkalmakkor, amikor télvíz idején meztelenre vetkőztetve kivitték az udvarra, ahol egy vizeshordóba vágták bele szitkok között, majd úgy negyedóra elteltével ragadták ki belőle, aztán végig verték testét és visszatuszkolták cellájába. Ilyenkor különösen melegnek érezte a fagyos termet, mely szenvedéseinek és imáinak, de reményeinek is otthona volt. Később, csak úgy halkan, mellékesen jegyezte meg keresztfiának, hogy „tudod, azt hiszem, egy teljesen istentelen ember is hívővé vált volna abban a börtönben, mert se fizikai, se lelki értelemben nem lettem volna képes túlélni azt, amit műveltek velem. Ahhoz kevés egy ember, oda Isten is kellett, de nagyon.”

Ott senki sem volt, csak a Hold, a Nap, a csillagok, és Isten. Ember sehol, legfeljebb a szomszédos cellákból hallatszottak ki kiáltások, jajszavak, hangos zokogások. A falak nagyon vastagok voltak, nehogy kopogtatással kommunikálni tudjanak a rabok. Hasonlóak lehettek, mint a Koestler által leírt cellák a „Sötétség délben” című műben, melyet 1940-ben írt. Főhőse, Rubasov már rég halott. Agyonverték. Bolsevik volt, de biztosan imádkozott, valahol a lelke mélyén hitt, ha másban nem, akkor egy romantizált, kegyetlen ideológiában, de az kevésnek bizonyult túléléséhez.

Ferenc hamar ráérzett arra, hogy számára szinte minden megnyilvánulás ima és köszönet, hiszen nem várhatott semmit már az élettől, így aztán minden kis rezdülést, minden fényt és sötétséget sokkal mélyebben élt meg, mint azelőtt. Egy idő után nem ölte már meg a poloskákat és az egyéb rovarokat, inkább rájuk mosolygott, mint fura kis sorstársaira, akiket ugyanúgy becsaptak és bebörtönöztek, mint őt. Az első nagy ébredése egy hatalmas pofon után született meg, amikor az ütés után feltápászkodva a verőlegény mély, sötétbarna szemébe nézett, és azt mondta: „köszönöm”, majd hirtelen megkérdezte: „szereted a feleségedet?” A váratlan kérdésre szikrát hányó szemek szinte visszapattantak Ferenc homlokáról, szeméről, egy másodpercig vészes csönd lett, majd az egyenruhás parancsnok felordított: „Vigyétek ki innen ezt a disznót!” Aznap több verést nem kapott. „Uram! Ezek nem merték megütni az arcom másik felét!” Fájt, sajgott mindene, de nem engedte, hogy érezze, csak egyre erősödő melegséget tapasztalt megkínzott lelkében, és furán feltámadó makacsságot, mely mint zúgó patak járta át egész lényét, helyet teremtve egy megmagyarázhatatlan, teljesen logikátlan örömnek, de ez nem a valakinek, valaminek szolgáló öröm volt, nem az adok-kapok öröme, hanem az öröm maga, egy más, magasabb, eddig ismeretlen lelki minőség, egy minden földinek mondott örömtől való elszakadás, nyugalmas, derűs lebegés, mint csermely kiszabadulása a föld sötétségéből, mint erősödő fagyökér megkapaszkodása egy sziklás talajon, megigazulás és megbizonyosodás valami mélyen elrejtettről, kifejezhetetlenről.

„Isten velünk van, és minden szó ima.” Sokszor mantraként mondogatta ezt a kis mondatot, ami nagyon furának hangzik, hiszen, példának okáért, hogyan is lehetne ima egy káromkodás, egy szitokszó? A kegyetlenné vált, vagy tett ember szitokban, verésben elégül ki, megnyugszik egy időre, aztán folytatja, úgy, mint a kábítószerrel élő; rabja önmagát is meggyilkoló természetének. De van, aki másnak a rabja, például a szeretet rabja, és abban látja életének lényegét, hogy nem bánt meg senkit, ellenségeit is szereti, hiszen a gyarlóság olyan foka, mely ütlegelésben csúcsosodik ki, már tébolyult, önkontroll nélküli állapot. A tettek… Van, akinek csak a fizikai mozdulat számít tettnek, holott az érzelem is tett, a szeretet is tett. Sokkal több kell a testnek, mint a léleknek, mert utóbbi önmagából is tud táplálkozni, de a test mindig igényel valamit, valami érzéki kapcsolatot, folyton éhezik, kiéhezett az örökös változásokra, evésre, ivásra, szeretkezésre, és ennek a folyamatos pörgésnek csak halála vet véget.

De itt, ebben a börtönben nem ér semmit a test. Semmit, a világon semmit, mert ugyan védi az ütéseket, de a lélek az, ami megtartja, hogy el ne vérezzen, szét ne essen, el ne rohadjon, és a lélek az, ami megakadályozza, hogy erőszakot kövessen el önmaga ellen. És vajon ki az, aki „tartja bennem a lelket?” Hát nem a testem, hanem valami, ami, vagy aki magasabb rendű nálam, és minden testet viselő élőnél: Isten. Vajon mit tudhat Istenről egy besúgóvá lett pap? Érzem, hogy bennem van „Isten ideája”, ahogy azt Descartes mondaná… Megtapasztaltam hatalmas, végtelen erejét, legyőzhetetlenségét. Nem is tudom, hogy most miért éppen Descartes jutott eszembe, miért éppen ő segít, vagy ő is, de úgy érzem, hogy nem véletlen ez sem, hiszen számomra itt és most vált végső megtapasztalássá az a tény, hogy Isten ideája nem a hétköznapokban, nem az érzékeken át juthat az emberbe, és nem is kell, hogy belé hatoljon, mert „velem született”, bennem van, önnönmagam része, szerény, csendes, szerető része, aki, ha kell, megmutatkozik. Hozzá képest valóban csak „gondolkodó dolog” lehetek. „Legalább annyi realitásnak kell lennie az okban, mint az okozatban van.” Úgy tűnik, jól megtanultam, de hogy most jusson eszembe, na, ez sem véletlen. Köszönöm.

Aztán folytatódtak a kínzások, de a harmadik évtől már kérdések nélkül.

Emelkedtek a kezek, lesújtottak, szikráztak a szemek, gyűlölködtek, de mintha egyre puhábbakká váltak volna a csapások, egyre kevesebb meggyőződéssel zúdultak fejre, karra, hasra és hátra. Merthogy hiába volt az egész. „Vajon ezek lennének a Biblia szerinti utolsó napok?” Persze nem napokban, hanem talán évszázadban, évezredben kifejezve. A „nagy háború” óta kezdődött volna el azon időszak, amidőn már az ember sohasem nyerheti vissza teljes önmagát? Lehet, és talán nem is lesznek, mert nem lehetnek sötétebb idők, mint amilyenek most vannak. Voltak rosszabbak? Nem tudhatjuk, de lehet. Ütlegelőim is a „meséket fogadták el”, a gyűlölet meséit, és végképp erkölcsi züllésbe zuhantak…

A párt különb, mint az ember, a mozgalom többet ér az életnél, és ha kell, akkor jogos a gyilkosság. Szörnyű, mikor felmerül az emberben, hogy hányféle „gonosz és romlott nemzedéket” neveltek ki a különféle politikai rendszerek, hányféle morál rombolta szét az emberi lelkekben a szeretetet. Szegény Pál, már te is erről tudósítottál. Meghallgatni, megérteni, megvitatni szépen csendesen, nyugodtan. Miért oly nagy utópia mindez? Jöhet még rosszabb a horogkereszt és a vörös csillag után? Pál írja a Thesszalonikiaknak; „…előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani.” Ez volt, van, és lesz? Meddig? Ne türelmetlenkedj, rád ezt a sorsot rótták, és már aligha érheted meg a megnyugvást, az emberség feltörését ebből a pokolból. Lehet, a mi fajtánk tényleg nem e világra való. „Harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek”. Magunkra vesszük az apostolok kaftánját, és boldogan mondjuk, mert mi vagyunk „mint csalók, mégis igazat mondók, mint ismeretlenek, mégis jól ismertek, mint akiket halálra szántak, mégis élnek; mint megkínzottak, de belé nem haltak; mint szomorúak, mégis mindig vidámak; mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók; mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan.” Ezeket a sorokat a korintusiaknak szánta. Ámen! Uram! Engedd, hogy kiválasztott legyek, hogy ne törjek meg soha, hogy minden gyűlöletet szeretetté nemesíthessek! „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. Ámen.”
„A verőlegény utolsó kérdésére jól emlékszem. Így szólt: „Ki a te istened, hogy még élsz?” Erre csak mosolyogni tudtam. Aztán kirohant a cellából…”

A krematórium bűzös, feketés füstje mindenkor elárulta, hogy valaki meghalt vagy természetes halállal, nem bírva tovább a gyötrelmeket, vagy egy golyó által, tarkólövéssel, amit valahol egy alagsori, jól szigetelt kamrában hajtottak végre. Néha napokig kavargott a feketés füst, és ki tudja, talán fel is trancsírozták a tetemeket, hogy beleférjenek az égetőbe. Meg kellett tanulni és meg kellett élni, hogy minden pillanat első és végső pillanat.

„Jön a tisztelendő úr! Biztosan hoz valamit” – kiáltották sokszor, főleg a gyerekek, midőn már messziről láthatták a biciklin suhanó pap szélben lobogó reverendáját. És lett beszélgetés, csoki, egy kis virág, de főleg szeretet és béke. Voltak olyan évek, amikor négy faluba is járt istentiszteletet tartani. Egyre kevesebben mentek papnak. Pannónia motorkerékpárját is teljes sebességgel hajtotta. Mindenkor időben kellett érkeznie, hiszen vártak rá esketések, kisdedek keresztelései, és az utolsó keneteket is fel kellett adni. És Ő robogott, lélekben folyvást lobogott, reverendája volt a glóriája. Mély barna szemeivel és kedves mosolyával a szeretet és a remény örök szimfóniáját adta embertársainak. Arca, a rettenetes testi-lelki kínok ellenére szinte teljesen ránctalan maradt. Talán így nézhet ki az az Ember, aki feltámadt? Lehet, mert akik ismerték, azok számára Süle Atya örökké él…

„Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjatok, a szívetek ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” (János Evangéliuma, 14. 15.)

 

Megtanulhatnánk végre: minden évben eljő a Húsvét.

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “A repülő fekete reverenda”


  1. Tamás, remek írás mély gondolatokkal. Gratulálok!

    Hozzászóló: dr Hári Ilona | 2021. február 13., 11:41
  2. Remekül megírt, megrendítő történet.
    Okulásra, tovább gondolásra mai időknek is…
    Gratulálok!

    Hozzászóló: Verebi Éva | 2021. február 14., 21:20

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés