A Zenéhez • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

A Zenéhez

 

Úgy szól, zsong nekem
ez a puha, meleg dallam,
befon a zsibongó,
édes-bús, izgalmas szín,
megízlelem omlós,
búgó karamell szíved,
s míg átúszol a téren,
hangod elandalít.
Szürkéből színezel
narancsos tájat nekem,
otthont ölelsz a hontalan,
kóborló szívnek,
leheleted a hajnali szél,
hazahívsz, jössz, vársz,
s estéken nekem suttogsz
szerelmes kinccsel.
Fodros masnit kötsz
az őszülő nagyvilágra,
a sötét gödör felett
gyöngéden átemelsz,
bőröm alá simulsz,
és örök rabként tartasz,
s nyitott ablakomból
a holdra átvezetsz.
S az úton, min csapongva
körbe-körbe járok,
veled nincs már sivár
és poros naplemente,
folyód árad, suttog
kékes hajnalokon,
és kibontasz magadnak
minden kottafejben.
Fényt hozol, s maradsz
örökre, elfogyó bennem,
a hófödte mezőkre
színeket varázsolsz,
mohó tavaszt álmodsz,
s én ébren álmodom veled.

És miközt’ fürtöket
lopsz nekem majd
az idő aranyhajából,
búgó, karamell szíveddel
a túlpartra evezek,
észrevétlen.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Zenéhez”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés