Pécsi Nemzeti Színházunk történeti forrásai (1895-1949) – 19. • Hetedhéthatár

Színház

Pécsi Nemzeti Színházunk történeti forrásai (1895-1949) – 19.

Tisztelt Olvasók!

Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.

 

A „Parasztbecsület” 1917-es előadása a világháború „sűrűjében”

Pécsi Nemzeti Színház 1914 (Forrás: Régi Pécs)

Eddig jobbára a polgári-liberális Pécsi Napló (1892-1944) cikkeiből idéztem, most, az első világégés idején vegyük elő ismét a kor másik jelentős helybéli napilapját, a konzervatív-katolikus szellemiségű Dunántúlt (1911-1944), már csak azért is, mivel őnékik is volt „Színház” rovatuk. A lap 1917. december 7.-i számának éppen ebben a rovatában jelent meg a „Parasztbecsület” című kritika, amely a világhírű verista opera, Pietro Mascagni (1863-1945) művének előző napi bemutatóját elemezte a titokzatos „S” monogramú írásában. Amint az az első szavaiból kiderült, nem ez volt az első opera, amelyet az 1917/1918-as évadban színre vittek.

A Dunántúl címlapja (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti
Gyűjteménye)

„A múlt heti nagysikerű Carmen után ma a második operaelőadás folyt le a pécsi színházban. Mascagni Pietro tüneményes sikerű Cavalleria rusticana-ja került színre. Ezt a híres egyfelvonásos operát éppen nem könnyű dolog kifogástalanul előadni, meglehetős igényeket támaszt úgy a szereplőkkel, mint a zenekarral szemben.

Pietro Mascagni vezényel – rajz, 1912 (Forrás: Wikipédia)

A mai előadáson meglátszott, hogy gonddal és igyekezettel készítették elő. A zágrábi vendégtenorista, a szép hangú Armidi Armin énekelte Turridut (sic!), és teljes illúziót keltett úgy ének, mint játék dolgában. Ismét beigazolta, hogy kitűnően képzett, nagy zenei intelligenciával bíró énekes, aki hanggal és énektudással egyaránt győzi szerepét. A függöny mögötti bevezető dalát különösen igen szépen és hatásosan adta elő. Persze, ma is remekül énekelt. A közönség jókat tapsolt neki.

Komáromi Gizi volt Santuzza. Igen jó estéje volt, a nehéz szerepet kifogástalanul és korrekten énekelte végig, sok helyen kellő drámai erővel. Hangja tisztán csengett, és játéka is kifejező volt. Tihanyi (Béla), mint Alfio ismét elsőrangú bariton énekesnek bizonyult. Erőteljes szép hangját örömmel hallgattuk, kifejezéssel teli éneke semmi kívánni valót nem hagyott, különösen drámai hangsúlyozásai sikerültek. Találó volt a maszkja, kellően zord a játéka.

Tihanyi Béla (Forrás: Wikipédia)

F. Zalai Margit Lola kis szerepét kellemes hangon, nagy rutinnal énekelte. Megjelenése, öltözéke teljesen stílszerű volt. Borbély (Sándor)né, mint Lucia eléggé beleélte magát szokatlan szerepébe, és nagy igyekvéssel énekelte. A kar általában meg tudott felelni feladatának, a templom előtti ’Regina coeli’ kórust meglehetős biztonsággal énekelték. Turai (Mihály) karmestert őszinte elismerés illeti a nagy munkát igénylő betanításért, és a precíz figyelmes dirigálásért. A megnagyobbított zenekar játéka dicséretre méltó volt. A rendezés egészben véve sikerült. De az már nem volt illúziót keltő, hogy a háttér díszlete egy tipikus magyar falut ábrázolt, a jól ismert templommal, holott az előtérben áll a templom. Ilyenre jobban kellene vigyázni!

Az operát megelőzte a ’(A) Háromszög’ című kis vígjáték, amelyben Halasi Mariska, Doktor (János) és Gózon (Béla) nyújtottak pompás, elsőrangú összjátékot, nagy tetszést keltve. A színház nem telt meg egészen, látszik, hogy a közönség már kezd betelleni (sic!) a folytonos általános bérletszünettel és felemelt helyárakkal.”

Enrico Caruso 1910 (Forrás: Wikipédia)

Dicsérendő, hogy a világháború ilyen nehéz időszakában, a „Carmen” után a Pietro Mascagni legsikeresebb, egy felvonásos operája, a „Parasztbecsület” került színre egy „vidéki” színházban. Ősbemutatójának a római Teatro Constanzi adott otthont 1890. május 17-én. Mai ízlésünknek azonban az már nem felel meg, hogy Pécsett például egy „kis vígjáték”-kal együtt játszották. A mai általános játékrend az 1892. május 21.-én, a milánói Teatro Dal Vermében, a világhírű Arturo Toscanini (1867-1957) vezénylő pálcája alatt, 1 óra 10 perc játékidővel bemutatott Ruggero (Ruggiero) Leoncavallo (1857-1919): Bajazzók (eredeti címén Pagliacci-Bohócok) című operával együtt történő bemutatást tűzi műsorra. A kor világhírű férfi operaénekese, Enrico Caruso (1873-1921) természetesen mindkét operát énekelte, repertoárjának jeles főszerepei voltak ezek.

Halassy Mariska (Forrás: Wikipédia)

És most térjünk rá az akkor véle együtt bemutatott, a kor egyik kedvelt szerzője, Góth (Gutfreund) Sándor (1869-1946) 1915-ben írott egy felvonásos vígjátéka, „A háromszög” előadására, amely az „ősidők óta” megjelenített szerelmi háromszögről szólt. Az ott szereplő Halasi (Halassy, Halasy) Mariska (1855-1955), Doktor (Doctor) János (Károly, 1881-1942) és Gózon Béla (1883-1927) koruk közkedvelt, népszerű művészei voltak. Ekkor ezt a vígjátékot adták elő, de később Földes (Fleischmann) Imre (1881-1958): „Pardon” című egyfelvonásosát is játszották felváltva, szintén 1917-ben.

Doktor János portré 1917 (Forrás: Zágrábi Galéria – Wikipédia)

Mascagni örökbecsű művét ebben az évtizedben először 1911-ben mutatták be Csányi Mátyás-, majd 1912-ben Tolnai Béla-, 1913-ban Gellért Pál vezényletével az 1917-es előadások előtt, Radó Antal fordításában. 1917-ben Turay Mihály is vezényelt. Az 1911-től kezdődő bemutatók rendezője Izsó Miklós, az 1917. évieknek pedig Tihanyi Béla operaénekes volt. Érdekességekként megemlítendő, hogy 1911-ben a következő színdarabokkal együtt jelenítették meg: Théodore de Banville-„Gringoire”, Jules Regnault de Premaray-„Robin orvos”, 1912-ben Georges Courteline-„A rendőrfőnök jó fiú”, 1913-ban – Környey Béla vendégszereplésekor, majd Békefi Lajos búcsúelőadásakor – Franz von Suppé-„Szép Galathea” (!).

Ha számos író, darabcím, rendező, karmester és színész szerepel az összeállításban, akkor mindnek utána kell nézni, hogy legalább a legfontosabbakat megtudjuk róluk, már csak azért is, mert jobbára mára már „elfeledett”, de a maguk korában ismert személyekről van szó – általában. (Kivéve, ha időtálló egyéniségeket említek.) Mivel így tettem ez előtt is, így volt ez jelen esetben is, a kutatásaim eredményét most az olvasók elé tárom.

Ruggero Leoncavallo (Forrás: Wikipédia)

Csányi Mátyás (1884-1962) karmester és zeneszerző rövid ideig volt nálunk – az 1911/1912-es évad első felében, Füredi (Fürst) Béla (1868-1929) igazgatása alatt –, 1911. november végén távozott. Utóda az addigi másodkarnagy, Tolnai Béla lett, aki azonban csupán rövid ideig, szintén az 1911/1912-es évadban állott szerződésben. Őt követte az 1912/1913-as évadtól Gellért Pál az azt követő évad első feléig, 1913 végéig. Utána már jóval később, az 1937-ben és 1938-ban 5 alkalommal színpadra vitt Walter László: „Egy bolond százat csinál” című 3 felvonásos operettje hangszerelőjeként találkozunk Pécsett a nevével. Turay Mihály szintén Füredi Béla színigazgatása alatt kapott szerződést 1915-ben, és egy nehéz időszakban, de ő már hosszabb ideig, öt éven át látta el a karmesteri tisztet.

Arturo Toscanini 1900 (Forrás: Wikipédia)

Radó (Roder) Antal (1862-1944) író, költő, műfordító, irodalomtörténészről feltétlenül meg kell emlékeznünk. (Az ő életrajza végén a Wikipédián egy talányos mondat található:  „Utoljára módosította Holdkóros 1 éve.”) Először azért kell említenünk, mert kora neves irodalmára volt, másodszor pedig sajnos azért, mert a nyilas idők eljövetelekor, 1944. november 22.-én önkezével vetett véget életének számos kor- és sorstársához hasonlóan!

Környey Béla (1873-1925) kora neves, ámde sajnos rövid pályájú tenoristájaként lett ismert, a Magyar Királyi Operaház tagja volt. Békefi Lajos (eredeti neve Friedman Joel, 1871-1953) tenorista, népszínmű énekes, rendező – ellentétben az országosan eddig tudottakkal, leírtakkal – mecsekaljai városunk színházának is volt tagja. Az 1912/1913. évad férfi színészei között őt is megtaláljuk 1912. december 1.-jétől tenoristaként, búcsúelőadására 1913. május 3.-án itt került sor.

Izsó Miklós (Forrás: Wikipédia)

Izsó Miklós (1877-1948) színész-rendezőről kell még szólnom, mivel ő abban a korban nagy szerepet játszott az országos és a helyi színházi életünkben. Már csak azért is szólnom kell róla, mivel sem az országos szakirodalom, sem a Wikipédia nem tud arról, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban is szerepelt ő, mégpedig nem is akármilyen hangsúllyal! Az ő nevével elsőként, társulati tagként az 1909/1910-es színi évadban találkozunk, mégpedig mindjárt „kettős szerepben”. A rendezők sorában is megtaláljuk, emellett a férfi színészek közt is szerepelt, mégpedig „operett buffo és szalonkomikus” minőségben.

Ugyanezt tapasztalhatjuk az 1910/1911-es évadban. A következőben azonban már előrelépett: nevét főrendezőként, művészeti igazgatóként, 1914-től pedig igazgató-helyettesként, főrendezőként említi a forrás, egészen 1916 nyaráig. Emellett szalonkomikusként, sőt jellemszínészként is föl van tűntetve. (Az 1940-es évek elején új korszak kezdődött teátrumunk és Izsó Miklós kapcsolatában, de ez már egy másik történet…)

Martial J. R. Prémeray (Forrás: Wikipédia)

Most pedig térjünk rá azokra a szerzőkre, akik a kísérő, könnyű műfajú darabokat írták. Théodore de Banville (1823-1891) költő, drámaíró, dráma-kritikus „Gringoire” című történelmi vígjátékát 1866-ban mutatták be a Francia Színházban. Jules-Martial Regnault de Prémaray (1819-1868) költő, szerkesztő, színműíró „Robin orvos (doktor)” című egy felvonásos vígjáték vaudeville darabjának a Théatre du Gymnase-Dramatique Paris színházban volt a premierje 1842-ben. E két „kísérő darabot” 1911-ben láthatták a pécsiek.

Georges Courteline (Forrás: Wikipédia)

Georges Courteline (eredeti neve Georges Victor Marcel Moinaux, 1858-1929) 1900-ban színre vitt „Le commissaire est bon enfant” című egy felvonásos „színháza” (a később idézett forráskötet magyar fordításában „A rendőrfőnök jó fiú” címet viselte) 1912-ben szintén „elért” Pécsre. Még adós vagyok egy jelentős darabbal, amely az 1913-as bemutató része volt. Franz von Suppé (1819-1895) osztrák zeneszerző, karmester népszerű operettjéről van szó, amely a „Szép Galathea” címet viselte, és eredetileg 1865-ben a berlini Meysels-Theaterben volt a premierje.

Franz von Suppé (Forrás: Wikipédia)

Összegezvén elmondhatjuk, hogy a két korabéli magyar sikerdarab, valamint a Suppé-klasszikus mellett az akkori kor népszerű frankofon egyfelvonásos vígjátékait „párosították” a tragikus operával, bizonyára azzal a szándékkal, hogy tompítsák annak „élét” a közönség előtt. Az minden esetre tény, hogy ezt a darab-összeállítást az óta mellőzik, és jobbára (de nem mindig) Mascagni művét Leoncavallo alkotásával játsszák együtt – és viszont…

(Az utolsó részek adatait természetesen – az interneten találtaké mellett – „A Pécsi Nemzeti Színház műsorának repertóriuma bibliográfiával (1895-1949)” című, Futaky Hajna (1927-2011) által szerkesztett, 1992-ben kiadott két kötetes összegzéséből vettem.)


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS