Reggel még fölgyúltam,
estére elfogytam, mint
gyertyaláng csordul
a templomi csöndben,
a lélek nyögte a súlyos
testet a macskakövektől
botló város utca zajában
az őszközepén.
Színpalatábla ült ága
-bogának a lombján,
ősi növénykoszorús,
csodaképszerű ország,
csak a szív tele zordult,
kongó haraggal bennem
talmi szabadság kardos
gárda vitézei láttán.
Maszkabált véltem
játszani köztük, vén
takaróval a vállán szóló
ifjú titánok harci zenészei
közt, kit tudja, hányadik
éve a Káosz a trón, meg
a cél, s e korban küzdeni
kell, legyet lecsapni,
ha éppen ez a tét.
És jöttek a voltak, a múlt
törekén keserűknek a
hangja, és nincsen határ,
csak a nagy óceánt is
átszelő légbuborékok orr
facsarónyiba szálló füstje,
mi fals „lib-ega-fra”
szótörekében hozza a
bajt s zivatart
az itthoni békés,
zűrzavaros
nyugalomba
az őszközepén
Szóljon hozzá!