Álomnapló (részletek) – 45. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Álomnapló (részletek) – 45.

Idegen országban halt meg néhány hete, azonban nem kaptunk koporsót, a hazaszállítást sem vállalták. Megállapodtunk a helybeli hatóságokkal, hogy ott az arab homokdűnék valamelyikében helyezik őt végső nyugalomra. A testet plédekbe csavarják, majd fehér turbános arabok cipelik felváltva a hátukon. Így bukdácsolnak vele a végtelen homokban, elég ügyetlenek, leejtik, – szisszenek, amikor észreveszem a lecsúszott takaró alól előbukkanó fejet. A halott, mintha fél szemmel mosolyogna, szólok az embereknek, hogy várjanak, mert lehet, hogy egy tetszhalottat cipelnek. Ő nem Hófehérke – mondják -, nem támad fel többé – és egykedvűen folytatják útjukat a végtelen sivatagban.

Őserdőbe keveredek egy társasággal, csodálattal vegyes félelemmel sétálunk az óriási fák között, ahonnan millió veszély leselkedhet ránk. Legjobban az óriáskígyótól félünk, nehogy találkozzunk vele és a gyomrában végezzük. Egyik társam szól, hogy ne képzelődjünk, inkább élvezzük az itt töltött időt, amikor dárdás bennszülöttek állják el az utat és egy tisztásra terelnek bennünket. Filmbeli jelenetnek is beillene a díszes öltözetű törzsfőnökkel való találkozás, megvetően néz ránk, aztán ketrecekbe kerülünk. Ne féljünk, nem esik bántódásunk, ők a turizmusból élnek. Úgy fognak mutogatni bennünket, mint kihalófélben lévő fajtát, aztán adatainkat, származási helyünket feltüntetik a ketrecre aggatott táblán.

Valahol, nem tudom, kinek a házában serénykedek, éppen megterítem az idegen sokszemélyes asztalt, hordom kifelé az idegen konyhából az idegen ebédlőbe. Igencsak bosszant, hogy a nagy műgonddal elkészített főztöm, mire újra fordulok a konyhából, eltűnik a hatalmas asztalról, pedig sehol egy lélek.

Talán a Bajcsy Kórházban vagyok, unokáimat viszem vizsgálatra egy híres orvoshoz, akihez már néhány hónapja bejelentkeztünk, de csak mára kaptunk időpontot. A betegfelvételi irodánál már a földszinten pánikolok, mert a hetedik emeleten fogadja a betegeit az orvos. Liftfóbiám miatt szívesen gyalogolnék felfelé, de a kicsik lifttel szeretnének menni. Alig várom, hogy jöjjön néhány megbízhatónak látszó, jóarcú felnőtt, akikre nyugodtan rábízhatnám az „utaztatást”, azonban senki sem készülődik felfelé. Néhány unokáimmal egykorú gyerek játszik repülősdit, fel-le utazgatnak, nevetgélnek hangosan, hangjuk kihallatszik a liftből. A kicsiknek több sem kell, kezem fogva vonszoltak a „járműhöz” melyben egy asztalka helyezkedik el az utastér közepén, melynek két oldalán sörpad félék sorakoznak, még van annyi hely, hogy mi is beférjünk. Kétségbeesve várom a fejleményeket.

Egy régi, akkoriban közkedvelt filmsorozat szereplőinek, alkotógárdájának jubileumi évfordulójára kapok meghívót. Valaha egyik főszereplője voltam a filmnek, azonban az elmúlt 40 év alatt igencsak megváltoztunk, alig ismerjük fel egymást, a fiatalabbaknak fel sem tűnünk. Egy étteremben látnak vendégül bennünket, a rendező köszöntője után kezdődik a vacsora. Van itt minden földi jó, legjobban a desszertre vagyok kihegyezve, a Hazahúzó című műsorban látott házi krémesre, de mire eljutna elém a süteményes tálca, az éhes vendégsereg mindet letakarítja. Vigasztalódnék az emeletes diótortával, sajnos azzal is úgy járok, mint a krémessel. Szomorúan veszem tudomásul, hogy velünk, öregekkel itt nem sokat törődnek. Hirtelen hiányérzetem támad. Nem érkezett meg akkori partnerem, filmbeli szerelmespárom. Érkezését most bejelenti valaki. Sírhatnékom támad, amikor a színész helyett felejthetetlen plátói szerelemem gurul be kerekesszéken a terembe.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS