Az íróasztalnál ültem, két ujjam az írógép egy-egy betűjén, de a gép már percek óta nem koppant. Éppen az ajtó felé néztem, amikor elment. Egy pillanatra megállt, beköszönt, aztán még annyit mondott: látom nem vagy itt, csak repülj. Csöndben, lassan csukta be az ajtót. Eszembe jutott, amikor megismertem. Szilveszter volt, aztán a szilveszter utáni napokban újra találkoztunk.
Kóta Dénes grafikája
Alig ismertem meg. Egészen más volt, talán nem is ő, mégis ismerősnek tűnt. Bordó vászonblúzán kilenc fehér-barna pónigomb, a legalsó nem volt begombolva. A második és a harmadik lazán, a következő kettő már feszült, aztán megint lazább három a lejtőn, a legfölső meg csak félig bújt a gomblyukba. Úgy éreztem, ennek van jelentősége és minden tudatosan rendezett. Pár hét múlva egy közös ismerősünknél véletlenül rányitottam a fürdőszobában. Vékonypántú hótrikóban volt, éppen a nyakát törölte. Menyét hónalja alatt vajfehér bőr, kék, lüktető hegyi patakokat rejtett, s szinte hallottam a dombról lefutó csilingelő hangjukat. Nem nézett rám, tudta, hogy ki nyitott be. Én meg azt tudtam, hogy mindig csak messziről fogom csodálni, hogy ezt a képet soha nem felejtem el. Lebegtem, és láthatóan kicsit fölemelkedtem a földről. Aztán egyre gyakrabban találkoztunk, és mindig véletlenül, mintha valaki egymás felé terelt volna bennünket. Észrevettem, hogy ha valahová mentem, nem én választottam meg az utat, s mindig a hosszabbik útvonalon értem célba. Azt is megéreztem, hogy ha velem párhuzamos utcákban sétált. Nem változtattam irányt, akkor sem, ha tudtam, hogy abban az utcában most szállingózik a hó. Valamitől féltem, nem akartam találkozni vele. Mindent tudtam róla, nem volt szükségem testi közelségre. A tavasz olyan hirtelen jött, hogy a jégcsapoknak nem volt idejük elolvadni, így vígan lengedeztek megpuhulva az ereszek alján a langyos tavaszi szellőben. Az orgonáknak előbb volt illatuk, mint ahogy kinyíltak volna. A fecskék viszont késtek, s ez érthetetlen volt, igaz, előző ősszel később is indultak. A meleg éjszakákon az úton a békáktól alig lehetett lépni, a tó partján pedig akkora zenebonát csaptak, hogy az ember a saját gondolatait sem értette. A városba ritkán mentem, így őszig nem is láttam. Nem kívánkoztam mégsem a porszagú városba, a zajba, a tömegbe, mert azon a nyáron – ahogy mesélték – mindenhol nagy tömeg volt. Az embereknek évek óta csak nőtt az elintéznivalójuk, s ezt a nyarat szánták a problémák megoldására, a félbeszakadt ügyek elintézésére, a nagy bevásárlásokra. Mint felhúzós rugós játékok, csak szaladgáltak, s két mondatnál többet az ismerősök sem beszéltek időhiányra hivatkozva. Nekem nem voltak félbeszakadt, elintézetlen ügyeim, ügyeim egyáltalán nem is voltak. Ültem a kertben, s gondolatban követtem őt, bármerre járt. Néha elbújt, de nem engedte, hogy kétségbeessem, hogy sokáig keressem, mindig előjött és továbbsietve intézte ügyeit. Nem zavartam, mert tudtam, hogy majd ősszel találkozni fogunk. Talán majd szeptember végén, vagy inkább október elején, amikor már sűrűn hullanak a levelek az erdőben, és vastag párnákban tömörödnek, sípcsontközépig lehet gázolni az avarban. Akkor biztosan eljön. Vártam az őszt. Lassan sárgult, barnult, öregedett minden, hullámoztak, és naponta változtak a színek, ködök rekedtek meg a zsákutcákban reggelente. Nappal a levegő fényes lett, esténként égett krumpliszár szag terjengett a levegőben, amikor ismerőseimhez mustot kóstolni jártam. A mustot egészen frissen szerettem, amikor a présből még éppen csak csordogált az edénybe, de egy zománcozott bögrét már belemeríthettem. Nem időztem sehol sem sokáig, de vártam a következő délutánt, estét, hogy újra indulhassak. A füvek még zöldültek az őszi esőktől, de már nem növekedtek, ebből tudtam, hogy közeledik az idő, amikor találkozunk. A Nap mintha kerekebb lett volna mint nyáron, s ebbe az almák belepirultak, a gyümölcsfák körül színes szőnyegek tarkálltak. Egyre nyugtalanabbul aludtam, a magányos télről álmodtam. Egyik délután levelet írtam, de nem adtam föl, mert tudtam, hogy fölösleges, hiszen úgyis ott lesz azon a napon, és azt is tudtam, hogy a régi, elhagyott erdei úton fogunk találkozni. Aznap későn keltem, lustán, de alaposan borotválkoztam. Két tojást ütöttem a kacsazsírtól sistergő serpenyőbe, vékony sajtdarabkákat reszeltem rá. Igazán csak a prüszkölő kávéfőző ébresztett föl. A rántotta áttetsző, ringó, izgató látványa és illata a bőven rászórt pirospaprikától lett teljes. Az első pár korty tejeskávé után már frissnek, erősnek éreztem magam. Komótosan elmosogattam, meghallgattam a tízes híreket. Délelőtt a kertben sétáltam, próbáltam megtalálni a körtefa alatt a legvörösebb falevelet. Az ingem zsebébe tettem. Kora délután már izgalom és feszültség töltött el. Az új cipőmben indultam. Fekete kiskabátomon át kellemesen simogatott, bizsergetett a Nap. Kerülővel mentem az erdő felé, mert volt még időm bőven. Mikor az első késődélutáni szellő a fülembe zúgott, akkor fordultam be a régi erdei útra. Talán csak pár száz méter lehetett a szikláig. A bükkök már kopaszok, mint az ötvenes férfiak. Hangulatom pontosan olyan volt, mint a zizegő avaré. Még nem láttam, de már tudtam hol áll. Mosolygott, szája szegletében kis gödröcskék lüktettek. Álltunk mozdulatlanul, szelíden. A kabátom lassan hűlt. Valamit mondani akart, de hirtelen sötétedett, csak a szürke bükkök törzsei világítottak, meg a könnyű, fehér, vékony sál a nyakán. A sálát még sokáig láttam, ahogy szeszélyesen tekergette, aztán dobálta a szél, lebbentve ágtól ágig. Nem akadt fönn egyiken sem. Aztán a sál is eltűnt. Tizenkét év telt el azóta. Ma megint itt volt egy pillanatra, és most elment. Lassan, csöndben csukta be maga mögött az ajtót.
Hozzászólások