Már sokszor olvasták
miránk a pillanatot,
és mi sokadszor is
maradtunk gyöktelenül,
kábulatunk mámort
fürödve vérzik helyzetén,
hogy megint, és könnyedén,
meg sokadszor is kiütötték,
s az aljára kerültünk,
mint annyiszor elértünk ide,
bár a SZÓ már elbeszélte,
miként is járt az a vak ló,
ki jármából szabadulva
nyakló nélkül loholt a szántón,
s ott találták, ott, a szakadék
mélyben, szétloccsanva, ó!
S ha már így esett,
el is hantolták gyorsan,
jó tétemény keselyűknek,
e test elfogyaszthatatlan,
s maradt a macska,
aki még mindig
– föl van mászva –
a mi égig érő, ágas-bogas
fánkra, hiába a múltból
elmúlt, idős alak,
az már egy másik,
fölöttébb lezárt és
szakadt – gatyába van rázva.

Megosztás

Tweet