A vándorlás, menekülés, szinte egyidős az emberrel. Valami belső erő, kényszer motiválja az egyént, hogy tovább menjen, vándoroljon, esetleg meneküljön. Persze természetes reagálás arra az állapotra, ha nem érzem jól magam azon a helyen, vagy éppen meguntam, változtatni akarok rajta. Ez utóbbinál nincs kényszerhelyzet. Ha ez a bevándorlás természetes úton nem lehetséges, akkor onnan elmenekülök. Van, aki életét egy helyen tölti el. Ott született, ott ment férjhez, nősült. Ott születtek gyermekei, szinte ki sem lépett a falu határából. Ott öregedett meg, ott temették el. Ez a világ nem volt mobil, mert a körülmények sem kényszerítették erre. Apjától örökölte a földet, amely természetes valóságában ott állt a falu határában, onnan nem lehetett elvinni egy centivel sem arrébb. Móricz Zsigmond írta: „A falu törvénye, vastörvény. A falu törvénye alól menekülni nem lehet.” Tehát ott kellett dolgoznia, leélni az életét, ha éppen nem úgy döntött, elég volt a földből (erre is volt számtalan példa), és fogta sátorfáját és párszáz kilométerrel odébbállt.
*
Laciból csak árad a szó: – 1956 novemberében az akkori Jugoszlávián keresztül menekültem el, abban az évben érettségiző tizenöt osztálytársammal együtt. Fiatalon, a határ menti városban éltük át a bódító szabadságot adó változásokat. Emlékszem, azokban az időkben szinte nem is aludtunk. Kint voltunk az utcán, lelkesen üdvözöltünk minden változást. Aztán jött az a bizonyos novemberi nap. Úgy döntöttünk, jobb, ha egyelőre eltávozunk ebből az országból. Olaszországba kerültünk, onnan aztán a világ minden tájára szétszéledtünk. Volt, aki Franciaországba, Belgiumba került. Jómagam Ausztráliát céloztam meg. Emlékeimben és szüleim elbeszéléséből tudtam, él egy távoli rokonunk Sydneyben. Sikerült felvenni a kapcsolatot vele, aztán oda hajókáztam. Öt évig éltem ott, a rokon cégében dolgoztam, egy raktárban szortíroztam a szerszámokat, mert ezt gyártották. Érdekes időszak volt, a honvágy is gyötört, meg nagyon hiányzott a Duna, ahol gyerekkoromtól sokat horgásztam. Vízi embernek tartottam magam. A hasznom annyi lett, hogy világot láttam, megtanultam angolul, önállóvá váltam, felnőttem. Hazajőve a vízügynél helyezkedtem el, hogy mégis közöm legyen a Dunához. Családot alapítottam. A tizenöt srácból páran végleg külföldön maradtak, páran hazajöttek. Ilyen ez a menekültlét, ki erre, ki arra.
*
A bevándorlás – menekültlét – az évszázadok során nagyon sok furcsaságot szült, hozott, valósított meg. Óriási ismeretanyag között kellene böngészni, tudományos kutatásokat végezni, melyeket tudósok sora el is végzett, hogy megítélhessük a bevándorlás – menekültlét – igaz tiszta képét. Érdekességként: az irányok is sokszor változtak, hol erre, hol arra vándoroltak.
A 150 éves török uralom során viselt háborúk, járványok alaposan megtizedelték a lakosságot. Pótlásukra svábokat vándoroltattak (telepítettek) Pilisbe, Baranya, Tolna megyékbe, Bánság, Szatmár területére.
A Trianont megelőző évek (1890-1915) viszontagságairól írja József Attila: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.” Ok: a folytonos szegényedés, kereseti alkalmak hiánya, a közigazgatási tisztviselők helytelen bánásmódja a néppel szemben.
1940-41-ben Anne Frank (a világ leghíresebb zsidó kislánya), apja – Otto Frank – írt egy régi barátjának Amerikába: „Menekülnünk kell Hollandiából, és ahogy látom, Amerika az egyetlen ország ahová mehetünk.” Nem sikerült bejutnia családjával Amerikába. Megtagadták a beutazást. A kislány tizenöt évesen halt meg Bergen-Belsen koncentrációs táborban.
2012-ben 4400 magyar állampolgár folyamodott menedék státuszért Kanadában. Később hét magyart fogtak el a hatóságok, akik az egyik vízi erőmű raktárából 50 ezer dollár értékű rézkábelt loptak el. Elérkezett az „új kitántorgás” kora is. Minden tizedik magyar – főleg magasabb végzettségűek – foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy elindulnak. Úti cél: Anglia, Németország, Amerika. Ők munkát akarnak vállalni a jobb megélhetés reményében.
A jelenlegi migrációs hullám legfőbb kiváltó oka nyilvánvalóan az állandósult és súlyosbodó közel-keleti válság.
Sándorral ülünk egy presszó teraszán. Előttünk sör, azt kortyolgatjuk. N. Sándor beszél az életéről. Nem panaszként mondja a dolgokat, csak úgy jólesik valakinek elmondania. – Sohasem gondoltam, hogy a lányom, ha elvégzi az egyetemet, majd Kanadában fog letelepedni. Mindig azt hittem, férjhez megy, itt él majd a férjével, születendő unokáimmal. Ezt mindig irigyeltem az idősebb kollegáimtól, amikor meséltek a családról, unokákról. Aztán tessék, itt van az én lányom. Kapott egy féléves ösztöndíjat, elutazott Kanadába. Még arra gondoltam legalább világot lát, nem úgy, mint az apja, aki csak ennek a településnek a környékét ismeri, nem járt még messzebb. Aztán eltelt a félév, közölte a távolból, hogy nem jön haza, megismerkedett egy fiúval, összeházasodnak, ott alapít családot. Mit lehet erre mondani? Nem elvándorolt, nem menekült. A mai mobil világ, amely eléggé kitágult, ezt hozta. Naponta látom őket, skype-olunk, de ez nem az igazi. Talán jövőre repülőre ülünk a feleségemmel és meglátogatjuk őket.
*
A vándorlás az évszázadok alatt mindig jelen volt a világban. Valamelyik földrészről elvándoroltak az emberek, hátha ott jobb lesz, ebben reménykedtek, egy másik földrészre érkezve. Ezek a vándorlási hullámok mindig bonyodalmakkal jártak. A vándorlás vesztesei maguk a vándorlók. Ahová mentek, nem mindig látták őket szívesen. Valami üzleti ízt láttak benne, olcsó munkaerővé váltak és pont azt a munkát voltak kénytelenek ellátni, amit a helyiek már nem.
Vándoroltak az inasévek alatt, a jobb, szélesebb tudás megszerzése érdekében. A mai korban ösztöndíjak segítik az ilyen jellegű tudás megszerzését. A vándorlás minősége is más lett. A vándorló megy, nem rendíti meg semmi, a távolság sem, az útba akadt tenger sem. Megy, gyalogol, mint egy zarándok. Ez az ősi forma, azonban napjainkban oly nagyot változott a világ alakulásával, hogy egyik kontinensről a másikra szinte órák alatt át lehet repülni. Vannak, akik a kivándorlásnak ezt a költségesebb, de kényelmesebb, gyorsabb formáját választják.
Hazai viszonylatban is lehet tapasztalni, bizonyos árnyalati szinten, hogy a képzett lakos „bevándorol”, mondjuk Nyíregyházáról Győrbe. Otthon semmi, Győrben, az autóiparban el tud helyezkedni, viszi családját és dunántúli lakossá válik.
Azonban a bevándorlás, amikor nagy tömegeket mozdít meg (százezres nagyságban), beláthatatlan gondokkal jár. A befogadók eltérően reagálnak, hol segítik, hol pedig gátolják útjukat. Mi a megoldás? Kérdezheti bárki joggal. A kérdés óriási, a felelet számtalan. Senki sem tudja, hogy azok közül, melyik az igazi, a megoldást tartalmazó.
Tamást az 56-os események már felnőtt fejjel érték. Akkor egy gimnáziumban tanított, testnevelést. Tornatanár volt a képesítése. Az akkori napok aktív résztvevője volt, olyannyira, hogy az ott, azon a településen megalakult munkástanácsba is beválasztották. Tették a dolgukat, a helyzetnek megfelelően. Érezte, elérkezett a változás ideje. Aztán ez az időszak rövidre sikerült. A megtorlások elől Franciaországba menekült. Ott is képesítésének megfelelően egy tornaklubban edzőként dolgozott. Megnyugodni azonban nem tudott. Az otthonról hallott hírek elkeserítették. Az a bizonyos menekültlét mindig jelen volt életében, akár mit tett, szabadulni nem tudott tőle. Franciaországban élt élete végéig, egyszer sem látogatott haza.
– Vízvezeték-szerelő a szakmám – mondja T. Ferenc, aki most pontosan nyolcvan éves. Amerikából látogatott haza a napokban. – 56-ban disszidáltam, finoman fogalmazva elvándoroltam. Először Bécsbe mentünk, többedmagammal. Úgy gondoltam, jobb, ha elmegyek az események miatt. Benne voltam egy-két dologban, éreztem, biztosabb, ha elmegyek. Meg hajtott, úgy huszonkét évesen a kíváncsiság, mi lehet abban a nagy Amerikában? Hatvan éve élek itt a Florida-i Orlando nevű városban. A szakmámnak köszönhetem, hogy az első perctől kezdve nem volt semmi bajom. Be tudtam illeszkedni, itt is csöpögnek a csapok, nem győztem javítani, szerelni őket. Nem panaszkodom, van egy kis vállalkozásom, öten dolgozunk benne és a víz vezetése, szerelése a fő profilunk. Van egy négyszobás, emeletes házam, két autóm. Talán a magánéletem nem alakult úgy, ahogy kellett volna. Három asszonyt vezettem az oltárhoz, volt köztük egy úgynevezett afroamerikai lány is. Szép csoki színű bőrével a kedvencem volt, de valami miatt még sem passzoltunk. Más világban élek, már hosszú ideje, de a szívem mégis Debrecen környékére vágyódik vissza, de azt is tudom, ez már nem fog teljesülni. Ilyen egy elvándorolt ember sorsa, ebbe kell belenyugodni.
Hozzászólások