A rejtélyes levél
Ma már ez hihetetlennek tűnik, de megtörtént. Úgy fél évszázaddal ezelőtt, a pécsi főpostán. Édesapám mesélte ezt, aki Isten és a család után a Postát szerette legjobban. Mármint az akkorit.
Az idő tájt a főnöki irodában postaforgalmi előadó volt. Hozzá tartoztak a különféle zűrzavaros ügyek, visszaélés-gyanús helyzetek kibogozása, eltűnt csomagok felkutatása, kézbesítési nehézségek megoldása, és hasonlók. Utóbbival kapcsolatos egy emlékezetes élménye, melyet így idéz:
– Egy reggel behoz egy levelet a kézbesítők csoportvezetője, hogy ezzel mit kezdjenek? A levélen nem volt feladó, a címzés helyén egy vers állt. Pontosan már nem tudom idézni, d a lényege az volt, hogy az utca neve napszak, de nem a nap végén. A házszám legtöbbször gólt hoz a kapus hálójába. Keresd meg jó postás a levél gazdáját, boldoggá teszed Pistike mamáját.
Apám nem rökönyödött meg, hisz volt bőven része hasonlóban. Egyszer a címzést egy kis keresztrejtvényben rejtették el. Ő örömmel megfejtette, s a levél célba ért.
– Átnéztem a pécsi utcanévjegyzéket, volt egy Hajnal utca. Ami a gólveszélyt illeti, az biztos a tizenegyes. Nyitott boríték volt, benne egy fénykép, ami egy tíz év körüli kisfiút ábrázolt. A kézbesítőt elküldtem a Hajnal utca 11-be, kértem, adja át a levelet, ha lakik ott egy tízéves forma Pistike nevű fiú. A levél még aznap célba jutott. Az anyuka másnap bejött, és megköszönte.
Kíváncsi vagyok, akad-e manapság a Postán olyan, akinek ilyesmit illene megköszönni?
Vérszemet kaptam
Sport a szívem csücske. Amíg a testem engedte, műveltem is többféle ágát, de a torna volt a mindenem. Magamhoz képest egész jó szintre jutottam, mi sem volt természetesebb, mint hogy az újságírók focicsapatának kapusa lettem.
Egy-egy tétmérkőzésen – ugyan melyik nem volt az? – kollégáim, barátaim: Lombosi Jenő, Miklósvári Zoli, Kozma Feri és a többiek korholtak, hogy ne vetődjek akkorákat, mert összetöröm magam. Mit tudták ők, hogy ez egy tornásznak semmiség, azt meg nem mondtam el, hogy egy háromdioptriás rövidlátó csak az utolsó pillanatban látja meg a labdát, s akkor aztán igencsak nagyot kell ugrani.
Igazi fesztivál volt évente a Bányásznapon, a pécsújhegyi kisstadionban megrendezett színész-újságíró rangadó. Egyszer, a tragikusan elhunyt Sipos Lacit a „harmadik félidőben”, a vacsora és a sörök mellett alig tudtam megvigasztalni, mert nem tudta magának megbocsátani, hogy tekintélyes termetével, nagy lendülettel fellökött, s némiképp meghorzsolódtam. Volt azonban egy igazán sokkoló élmény.
Melis Gábor, aki szintén nem volt törékeny alkat, kapura tört, és úgy hét méterről rábikázta a labdát. Nemhogy védeni, elugrani nem volt időm előle. A bal szememet találta el, ami vérbe borult, és látásra teljesen alkalmatlanná vált. Lebotorkáltam a pályáról. Aztán a kispadról a földre estem. Nem a fájdalomtól, nem az ijedtségtől, hanem a röhögéstől. Mert Stier Jóska, egykori NB I/B-s focista, régi barátunk, kivételesen jó humorú ember közvetítette a meccset, és így kommentálta az eseményt:
– Az újságírók oroszlánként küzdenek, Kurucz a tizedik percben vérszemet kapott.
Hozzászólások