A fiatalember elrohant, Viktória pedig tovább hallgatta a rádiót. Letelt az óra, letelt kettő, de sem Viktor, sem az apja nem jelentkezett. Csak nem történt valami baj velük! – ébredt fel a lányban a nyugtalanság. A hírek szerint ugyan nincs veszély, mert a hadsereg cserbenhagyta a Géniuszt, de még akadhat egy-két szekus, aki a végsőkig kitart kenyéradó gazdája mellett. Reggel felé elaludt. Olyan fél órát alhatott, amikor megcsörrent a telefon.
– Halló! Chiş Viktória!
– Gyere be azonnal a katonai kórházba! 17-es kórterem. Édesapánk megsebesült.
A százados egy ajtó melletti ágyon feküdt. Nehezen lélegzett, fején, mellén kötés, szinte alig látszott ki belőle.
– Súlyos? – kérdezte suttogva Viktória.
– Azt hiszem, haldoklik – nyelte le könnyeit a fiatalember.
– Viktória?
– Én vagyok, drága édesapám.
– Csakhogy megjöttél! Már nagyon vártalak.
A lány nem tudta, mit kérdezzen, csak állt, állt, nézte az apját és szipogott.
– Ej, fel a fejjel, kismadaram! Ami meg van írva, megtörtént. Most egy kicsit elmegyek, azért ne búsulj, később találkozunk… odafönt.
– Nem mész te sehova! Rád itt van szükség… idelent – hadarta a fiú színlelt optimizmussal, könnyedén.
– Hagyd, ne erőlködj! – intette le az apa magyarul, s azontúl már csak magyarul beszélt a két testvérrel. – Most itt az igazság órája, abból is a legeslegutolsó – köhögött levegő után kapkodva. – Ugye, emlékeztek, mit mondtam legutóbb? Meg akarom gyónni a vétkeim. Kezdem a legnagyobbal: egy véreskezű zsarnok szolgálatába szegődtem.
– Mint a legtöbben ebben az országban, úgyhogy nyugodj meg, mások sem sokkal különbek.
– Egy mentségem van: mindent értetek tettem, értetek, azért, hogy szebb, könnyebb legyen a sorsotok.
– Tudjuk, apa, és köszönjük – csókolta homlokon megrendülten Viktória.
– Tévedtem. Tehettem volna másképp is anélkül, hogy eladjam lelkemet az ördögnek.
– Nem adtad el. Mi megértjük, és nem hibáztatunk miatta – biztosította Viktor is.
– Köszönöm. Ez jólesett. De mit szóltok ahhoz, ha…
A századost ismét elfogta a köhögés, és percekig képtelen volt befejezni a mondatát.
– Nem kéne most inkább pihenned? Látom, fáradt vagy. Majd holnap folytatod.
– Holnap? Hol leszek én már holnap, gyerekek? Régen készültem rá, de most bevallom, hogy se én, se ti nem vagytok… románok.
– Ne tréfálj! – szökött a vér Viktor arcába. – Bocsánat, de ezt egyszerűen nem hiszem.
–Viktor!
– Jó, jó, csak megjegyeztem. Mégis hogy tudtad ezt 22 éven át titkolni?
– Bocsássatok meg! Ebben is hibáztam, de akkor még azt hittem, így boldogultok a legjobban. Román név, román iskola… Szokványos módszer, nem én találtam ki.
– Nem, de attól még tudhattuk volna, kik vagyunk.
A férfi lehunyta a szemét, s egyre csendesebben lélegzett.
– Apa? – rázta meg a fiú riadtan.
– Még itt vagyok, és folytatnám is, mert ez még nem minden. A kisebb bűnökkel nem zavarlak. Viszont az, amit az anyátokkal műveltem, az a nagyobbak közé tartozik.
– Amiért nem értettétek meg egymást? Ez bárkivel előfordul – vont vállat Viktória. – Ezért igazán ne legyen lelkifurdalásod.
– Elő, csakhogy én nem emiatt, hanem a magyarsága miatt váltam el tőle, ugyanis ő sokkal büszkébb volt ahhoz, hogy csak úgy, ukmukfukk, románná váljék. Ez ártott a híremnek, különösen a munkámban. Végül is rendőr voltam, ahol még jobban figyeltek arra, ki vagy, mi vagy, honnan jössz, és hova mész.
– Rohadt komcsik! De istennek hála, fordult a kerék, és ha eddig mi csókoltuk a lábukat, most ők csókolják a miénket – szitkozódott a fiú.
– Ki tudja! A kerék tényleg fordult, de hogy mit hoz a jövő…? – révedt el a sebesült. – Szerintem inkább rosszabbat, mint jobbat. Legalábbis számotokra. Rólam ne beszéljünk, mert hol leszek én már akkor! Én megértem, hogy csepülöd a rendszert, Ceauşescut, meg az egész klikkjét. De mégiscsak ő adott nekünk villanyt, meleg vizet, fekete kenyér helyett kalácsot, húst, ingyen lakást…
– És? Megszolgáltad, mi a mennykő?
– Hát éppen ez az, édes fiam: megszolgáltam, aminek a levét meg is isszátok rövidesen. Ezt hívják retorziónak. Bizony, ez is benne van a pakliban ám, úgyhogy ne nagyon várd te azt a kerékforgást.
– Kérem, ne fárasszák ki a beteget! – vetett véget az orvos a társalgásnak. – Ennyi elég volt, holnap folytathatják.
– Ez aztán egy fordulat! Neked mi a véleményed? – vakarta meg a fejét Viktor útban hazafelé.
– Nem találok szavakat. Annyi minden összejött, hogy eltelik egy kis idő, amíg megemésztem. Hanem apa, akármilyen bőrben van is, elég jól tartja magát, sőt, akár meg is ússza, nem gondolod?
– De, kopogjuk le! Kemény ember, mindig is az volt. Már csak arra vagyok kíváncsi, holnap mivel rukkol ismét elő.
– Na, elítélték Ceauşescut? – érdeklődött másnap Chiş Francisc, alias Kis Ferenc.
– Jó jel, már érdeklődik – súgta oda Viktor a húgának. – Még nem, amúgy tökéletes a zűrzavar. Mindenki lő mindenkire. A rádiót, televíziót is elfoglalták. Most ott a forradalmi vezérkar, és egy Ion Iliescu nevű ipsét éltetnek.
– A tévéből irányít a vezérkar?
– A tévéből, így a saját szemünkkel láthatjuk, hol, mikor, mi történik. Amolyan helyszíni közvetítés, mint egy színházból vagy futballmérkőzésről, csak ezúttal saját történelmünk alakulását láthatjuk. Óráról órára, percről percre. Hát ilyen még nem volt, ez… ez szenzációs, sőt, fantasztikus! – áradozott a fiatalember.
– Azért nem árt, ha vigyáztok, nehogy titeket is eltaláljon egy kósza lövedék. Egyébként van egy jó és rossz hírem. Melyiket mondjam hamarabb?
– A jót.
– A rosszat.
– Nos, kezdjük a jobbal: előléptetnek! Soron kívül. Alezredes leszek, gyerekek.
– Gratulálok. És a rosszabbik?
– Holnap reggel megoperálnak.
– Te jó ég, és én még azt hittem, túl vagyunk a nehezén – szontyolodott el Viktória.
– Nem lenne rossz, de arra még várni kell. Mármint nektek, mert én már holnap elmegyek – szorította kezét szívére a százados.
– Mész te a… Épp egy műtéttől fogsz te nekünk meghalni! – tiltakozott Viktor mérgesen. – Egy fenéket, akkor mire valók az orvosok!
– Volna egy kérésem. Egy utolsó kívánság.
– Na, tessék! Nem enged a huszonegyből. Parancsolj!
– Mihelyt vége lesz ennek a cirkusznak, látogassátok meg Magyarban az anyátok! Címét megtaláljátok az íróasztalom legalsó fiókjában az okiratok közt. Adjátok át az üdvözletemet, és kérjetek bocsánatot tőle a nevemben! Megteszitek?
– Hogyne. Elterveztük mi ezt már régóta, csak mindig közbejött valami.
– Kösz, nagy kő esett le a szívemről – lélegzett fel a százados.
A műtét reggel nyolckor kezdődött, kilenckor végződött: tökéletes sikerrel.
Egyedül a beteg nem élte túl.
A testvérekre nehéz, fájdalommal és gonddal teli órák virradtak, miközben az utcákon tovább ropogtak a fegyverek.
– Majd csak ezt is abbahagyják – vélte Viktória. – Fej nélkül a test sem életképes.
December 25-én meg is született a várva várt határozat: Ceauşescut golyó általi halálra ítélték. Indoklás: népirtás (60 ezer áldozat), a román állam nemzetközi lejáratása, a közvagyon rombolása stb. Az ítéletet a kaszárnya udvarán tüstént végre is hajtották, s három nappal később a fegyveres összecsapások is megszűntek.
A testvérek kb. három hétig gyászolták az apjukat, aztán lassan magukra is gondolniuk kellett. Kezdett elfogyni a pénzük, aztán az élelmük, ráadásul Viktóriát is elbocsátották a cégétől.
– És ez még nem minden: maholnap a lakásból is kitesznek – prognosztizálta a fiatalember. – A lakás a seregé, mi legfeljebb csak albérletbe mehetünk.
– Vagy még oda se, hiszen ehhez is zsozsó kell, amiből viszont nekünk csak annyi van, mint békán a toll, vagy még annál is kevesebb – sopánkodott Viktória.
– Talán próbáljunk szerencsét a Csuhásnál.
A Csuhás, azaz édesanyjuk testvére, kerek képű, hasas katolikus pap, nyilván segíthetett volna rajtuk, ha hajlandó. De vajon hajlandó, egyáltalán él-e még, hiszen évek óta nem látták. Nem is Temesváron lakott, hanem Zsombolyán, azonkívül gyűlölte Kiséket. A százados persze őt, s amint beadta a válópert, megszakítottak minden kapcsolatot egymással.
– A Csuhásnál? Nem látom semmi értelmét. Szóba sem állna velünk, fogadom. Nem, más itt a megoldás. Vegyük sorba, sürgősségi sorrendben! Miután nemsokára költözünk, és gőzöm sincs, hova vigyük a cuccaink, először is meg kell szabadulnunk tőlük, tehát szépen eladjuk a bútorokat, könyveket…
– A könyveket is?
– Minden felesleges holmit, ami amúgy sem férne be egyetlen szobába. Ez, mondjuk, a kisebbik feladat. A nagyobbik az, hogy mindketten találjunk egy normális munkahelyet valahol.
– Egyetértek. Tetszik, hogy nő létedre ilyen racionálisan elemzed a helyzetet.
– Nekem meg az, amiért másodszor már nem vágott földhöz a legújabb fordulat.
– Egy ilyen nagyszerű húg mellett? Mennyivel nehezebb, elviselhetetlenebb lenne az életünk, ha te is, én is egyedül kellene szembeszállnunk a világgal. Aztán azt se felejtsd el, hogy hívnak: Viktor, téged meg Viktóriának, ami győzelmet jelent, testvérem. Ilyen névvel pedig szégyen lenne feladnunk. Hogy is írta Ady Endre?
– Az kicsoda?
– Egy híres magyar költő: Legkülönb ember, aki bátor/S csak egy különb van: aki: bátrabb – nyújtotta előre a fiú a tenyerét, amibe húga bele is csapott rögtön, s ezzel szétszakíthatatlan véd- és dacszövetséget kötöttek.
A kiárusítás még könnyebben ment, mint képzelték. Igaz, minden potom áron kelt el, de elkelt. Össze is gyűjtöttek egy csinos összeget.
– Ennyivel már kezdhetnénk valamit – ült Viki a kiürített szoba közepébe, s körülbástyázta magát egy csomó bankjeggyel.
Viktóriából kitört a kacagás.
– Olyan vagy, mint a kakas egy szemétdomb tetején.
– Kukurikúúú!
– Kár volna ennyi pénzt albérletre költeni.
– A számból vetted ki, én is pontosan így érzem. És már van is egy ötletem, mikor, hova fektethetjük be legjobban – nézett Viktor jelentőségteljesen a húgára.
– Nekem is.
– Halljuk! Hátha mindketten egy dologra gondolunk!
– Látogassuk meg mégis a bácsinkat!
– Azt már nem! – ugrott fel dühösen a padlóról. – Én akár Ausztráliába is elmennék, minthogy ettől a szemforgató ipsétől kolduljak.
– De hát miért haragszol rá annyira? Hiszen alig ismered. Amiért apánk utálta, még nem kell nekünk is utálnunk.
– Pedig utálom: érzem, látszik rajta, hogy hazudik.
– Elhiszem. És? Ki nem hazudik ebben az országban? Apa is hazudott, én is, te is, mindenki, mert rákényszerítettek bennünket.
– Várj csak, ne siess! Egyszer körtét loptam a kertjéből. Lakott Zsombolyán egy barátom. A Marci, emlékszel? Ágrólszakadt, szeplős fiú volt. Neki loptam, meg a tesóinak, hogy legalább körtével lakjanak jól szegények. Ágoston bácsi meglátott, és úgy elagyabugyált egy mogyorófa pálcával, hogy utána hetekig sajgott a hátam az ing alatt.
– Megvert? Egy pap? – képedt el Viktória. – Szinte hihetetlen! Miért hallgattál vele mostanig?
– Régi sztori ez már, és nem is olyan érdekes, no meg Ágoston bácsi is megfenyegetett, hogy ne áruljam el senkinek.
– Hogy mik vannak! Akkor Zsombolya törölve. Keressünk egy albérletet, aztán meglátjuk.
Többszöri próbálkozás után találtak is egyet jó messze a központtól. Kis, piszkos falú, szegényesen bútorozott odú volt. Telefon nélkül, mégis olyan méregdrága, hogy először azt hitték, viccel velük a háziúr.
– Kicsit drága. Még meggondoljuk.
– Kérem! Nekem nem sürgős – húzogatta vállát a hajdan jobb napokat látó, ódivatú ruhában feszítő öregúr. – De ha nem sietnek, lehet, hogy két óra múlva már másnak adom ki. Maguk hol dolgoznak?
– Egyelőre sehol – vallotta be Viktor. – Épp munkát keresünk.
– Ja? Akkor kauciót is kérek.
A testvérek nem sokat tanakodtak, kivették a szobát, majd következett a második, a munkahely utáni vadászat.
(folytatjuk)
Hozzászólások