Viktor egy pillanatra megingott, de eszébe jutott a mogyorófavessző, s már hallani sem akart többé Zsombolyáról. Ekkor erélyesen kopogtattak a testvérek ajtaján. A házigazda! Ez is mindig akkor jön, amikor a legrosszabb passzba kerültek!
– Szabad!
– Jó napot adjon isten! Zavarok?
– Ön? Ugyan, ön sosem diszturbál![i] Parancsoljon, foglaljon helyet minálunk! Vicus, hozz egy pohár cujkát a házi bácsinak! – hajlongott Viktor szolgálatkészen.
– Köszönöm, bár ihatnék, de nekem sajna nem szabad. Csak azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat, még nem fizették ki a lakbérüket.
– Kifizetjük, kérem, kifizetjük, amint kapunk munkát a városban. Várjon még két hetet! Addig biztosan sikerül.
– Még két hetet? Egy napot sem. Vagy fizetnek azonnal, és visszaadom a kauciót, vagy lelakják, aztán fel is út, le is út, búcsút veszünk egymástól. Én is pénzből élek, uraim, és higgyék el, bárhogy is spórolok, alig tudom kifizetni a rezsimet, az adót, gyógyszert, hogy a ruháról már ne is beszéljünk, mert arra bizony nem telik. Nézzék meg a zakkómat! 20 éve hordom, és olyan ó, hogy csak itthon nem szégyellem viselni.
– Rendben van, elmegyünk, vagy legalább várjon reggelig. Addig majd csak kitervelünk valamit.
– Na, hogy döntöttek? – állított be a háziúr úgy hét óra körül ismét Kisékhez. – Fizetnek, vagy búcsúzunk.
Viktor a bőröndökre mutatott.
– Tessék a kaució! Igazán nagyon szégyellem, de ilyen az élet, ilyen az élet! Ha jobban állnék, várnék még, mert maguk nagyon rendes emberek.
A testvérek elesetten, szomorúan hagyták el szűk, elhanyagolt, de mégis védelmet nyújtó fészküket. Kezükben két-két bőrönd: minden vagyonuk. Szép májusi vasárnap reggel volt. Nekivágtak a városnak anélkül, hogy tudták volna, hová is tartanak.
– Na, ebből elegem van! A kurva istenit ennek a városnak! – káromkodta el magát pár száz méter lődörgés után Kis Viktor, letette a bőröndöket, és rájuk ült.
– Pszt, kérlek, ne akadályozd a forgalmat! Nézd, milyen furcsán néz ránk az az úriember!
– Hadd nézzen! Valami nem tetszik, hapsikám? – kiáltotta oda a férfinak.
– Állj fel, kérlek, eszembe jutott valaki. Egy… egy nagyon jó barátnőm. Festőnő. Épp ott lakik, abban a keskeny utcában.
– Az lehet. Én viszont itt lakom – húzódzkodott bőröndjeivel egy földön kéregető koldus mellé, előhalászott egy furulyát, és sapkáját a földre téve elkezdett furulyázni.
A járókelők közül többen megálltak, meghallgatták a fiút, és pénzt dobáltak a sapkába.
– Köszönöm! Hálásan köszönöm! Éljen Ceauşescu!
Az emberek szeme összevillant.
– Éljen!
– Doamne, ajută! Uram, segíts! Vikikém, ha szeretsz, azonnal felállsz, és velem jössz.
– Minek? Nagyon jól érzem magam én az utcán, akarom mondani otthon is. Oké, megyek, de csak a kedvedért!
– Szia, haver! – köszönt oda a koldusnak. – Éljen, Ceauşescu!
– Te nem vagy normális.
– Köszönöm a bókot. Mehetünk.
– Itt lakik – mutatott nemsokára Viktória egy kétemeletes bérházra. Talán megengedi, hogy pár napig meghúzzuk nála magunkat.
– Természetesen, ameddig csak szükséges. Egy jó barátnak mindig segítenie kell a másikon. Erre valók a barátok – biztosította a lányt a fekete körmű és ajkú Dorina, azzal már be is mutatta legújabb barátját, a pirosas szemű, fehér szemöldökű Edömért.
– Egy albínó! – csodálkozott Viktória; ezek ketten szépen egymásra találtak! – Te is bokszoló vagy?
– Is? Miért is? Dorina, neked bokszoló barátod is van?
– Nincs, dehogy. Kivéve Mihait, de ő az unokatestvérem – találta fel magát a festőnő. – Miért?
– Semmi, nem érdekes!
– Vigyázz, mit mondasz: féltékeny a zsenikém – súgta oda Viktóriának. – Edömér filozófus, reformer és darus a november 7 építésztelepen.
– Darus és reformer? Elég szokatlan társítás. Aztán miben reformer? A műszaki tudományokban, vagyis újító, feltaláló, vagy csak úgy általában?
– Csak úgy általában.
– Ez sem rossz – figyelt fel a fura szerzetre Viktor is. – De mégis minek a reformálásán töröd a fejedet?
– Dorina!
– Igen?
– Megbízható ez a fiatalember?
– Abszolút.
A férfi erre elkezdett összevissza cikázni a szobában. Megvizsgálta a telefonkagylót, lámpát, falat, képeket…
– Mit keres? – forgatta a szemét jobbra-balra Viktória.
– Poloskát. Azt hiszi, titokban lehallgatják a Szekuritátén.
– De hisz ez abszurdum! Tudomásom szerint megszüntették.
– Beszélj, kérlek, halkabban, nehogy meghalljon! Szerinte van, csak Ceauşescu helyett most Iliescunak dolgoznak.
– Az ember sohasem lehet elég óvatos – ült vissza az asztalhoz Edömér. – Pedig állítólag már a kapitalizmust építjük. Szereted a krimit, akciófilmeket?
– Szeretem.
– A horrort?
– Már kevésbé, de mi köze ennek ahhoz, amit kérdeztem?
– Itt van a kutya elásva. Te szereted a krimit, mások a horrort, történelmi, háborús és egyéb vérfürdős maszlagot. Minél több a hulla, verekedés stb. annál izgalmasabb, ugyebár?
– Ne túlozz, ez csak film, játék. Ki veszi őket komolyan?
– Te, Dorina, mindenki, lassan, fokozatosan, csak magatok sem tudjátok. Úgy ám, barátocskám, mert minél többször látsz, hallasz valamit, annál biztosabb, hogy rabul ejt. Mint a marihuánás cigaretta. Először csak diszkréten, akár le is mondhatsz róla, ha többször nem szívod. Később egyre jobban kívánod, és meg sem állsz az LSD-ig, kokainig, heroinig.
– Van benne valami. Viszont a filmeknél…
– Ugyanúgy, amihez tedd hozzá a rádiót, újságot, könyveket, és mindazt a borzalmat, ami nap mint nap körülvesz bennünket. A végén annyira megszokod, hogy ki sem elégít a passzív fogyasztó szerepe.
Viktor minden levertsége ellenére elmosolyogta magát.
– Fura darukezelő vagy te, Edömér! De azt csak nem akarod nekünk beadni, hogy valakiből azért lett zsebmetsző, mert látott egy-két filmet ezzel kapcsolatban a tévében.
– De, pontosan ezt állítom. Ma még csak a futballbírókat verik meg, de holnap rákerül a sor a törvényszéki bírókra is, meglátod, aztán jönnek a politikusok, tanárok… Emlékszel még a januári bányászjárásra, amikor a Mosolygós kijelentette, siessenek Bukarestbe, és csináljanak rendet, mert veszélyben a demokrácia?
– Emlékszem.
– Akkor is elég volt egy szó ahhoz, hogy kiröppenjen a szellem a palackból. Hasonló erőszaknak voltunk tanúi két hónappal ezelőtt is, lásd a marosvásárhelyi pogromot, a fekete márciust! Sőt, tovább megyek, akár le is tenném a nagy esküt, hogy ezek a lupényi bányászok a következő hónapban is szétvágnak dorongjaikkal a fő- vagy más város utcáin.
– Optimista nem vagy, az bizonyos. De hogy akarod te megreformálni ezt az agresszióra épült világot? Mert azt akarod, ha nem tévedek.
– Kutyaharapást szőrével – halkította le hangját sejtelmesen a filozófus darukezelő.
– Szerintem hagyjuk a politikát későbbre! – próbálta más irányba terelni a beszélgetést Dorina. – Igazából még meg sem kérdeztem, mi történt az én szegény barátnőmmel, amióta nem láttam.
A testvérek arca egyből elborult, csakhogy Edömér nem hagyta ám magát ilyen könnyen lerázni.
– Én csak arra válaszoltam, amiről kérdeztek. De ha untatok…
– Folytasd csak, engem nem untatsz – biztosította érdeklődéséről a fiatalember. – Tehát kutyaharapást szőrével.
– Ezt úgy értem, hogy ugyanazt kellene tenni a béke, progresszió, mint eddig az agresszió érdekében. Például: általános és teljes leszerelés az egész világon.
– Lerágott csont – jegyezte meg Viktória. – Más?
– Ha én lennék a Világköztársaság elnöke…
– Miféle Világköztársaság?
– A leendő világköztársaságé – kommentálta Kis Viktor. – Nemde, így gondoltad?
– Így. Jelenleg ugyan más a trend. Most még mindenki önállóságra törekszik: külön nyelv, külön nép, pénz, ország. De nem adok húsz-harminc évet sem, amikor épp az ellenkezőjét akarjuk. Először a legkisebb földrész, Európa egyesül, utána megalakul az Ázsiai Unió, ezt követi az ausztráliai… Kezdetben, amíg ezek is egyetlen államba, a világköztársaságba nem tömörülnek.
– Aminek te leszel az elnöke – hunyorított a húgára titokban.
Edömér észrevette.
– Köszönöm az érdeklődést. Nincs több mondanivalóm.
– Kár, mert valóban érdekelne, mit tenne világelnökként egy magadfajta reformer.
– Engem meg az, mikor szállsz le rólam.
– Csak nem sértődtél meg, pajtikám?
– Nem, de azt sem szeretem, ha flúgosnak tartanak.
– Kérlek, ne haragudj! Én, nem tartalak. Jelenleg min dolgozol, Dorina?
– Ezen! – vezette Viktort legújabb alkotásához a festőnő.
A festmény egy lepusztult, nyomasztó hangulatot árasztó tájat ábrázolt. Bágyadt napfény, romok, röpködő madarak, a háttérben hatalmas folyó hömpölygött.
– Én így látom a világot. Csak nem húsz-harminc, hanem húszezer év múlva.
– Egy bolond százat csinál – gondolta a fiatalember. – Bájos. Még az a szerencse, hogy ezt már aligha érjük meg.
Este a műteremben aludtak. Ágy híján egy-egy leterített szivacsos matracon. Nem a legideálisabb fekvőhely, egy pályaudvarnál azért tűrhetőbb.
– Kicsit hideg van – takaródzott be a lány fázósan. – Te nem fázol?
– Várj, mindjárt megmasszírozlak – feküdt át Viktor a húgához. – Így la! Jólesik? – dörzsölte meg a hátát, karjait.
– Finomabban, hé, finomabban! Most, most már jó. Egész tehetséges masszőr vagy – simult Viktória a fiúhoz, hogy a bátyja is felmelegedjék egy keveset.
A fiatalember meghatódott. Egyszerre erősnek, és magabiztosnak érezte magát.
– Jó éjszakát! Szép álmokat! – simogatta meg húga arcát, akár egy apa, aki féltő gonddal védi, ápolja gondjára bízott gyermekét. – De hiszen te sírsz – érezte meg a lány kibuggyanó könnyeit.
Viktória bátyjánál jóval reálisabb gondolkozású, kiegyensúlyozott személyiség volt, ezenkívül bátor, talpraesett, aki ritkán esett kétségbe. Hanem ez a jelenlegi helyzet az ő idegeit is felőrölte.
– Szedd össze, magad, hiszen te olyan bátor, erős kislány vagy. Kiről vegyek példát, ha te is ennyire búnak ereszted a fejedet. Ha hinnél istenben, most azt mondanám, imádkozz. Állítólag jót tesz, még ha nincs is semmi értelme. Akár a könnyeknek, de legalább megkönynyebbülünk tőle, ezért mit szólnál hozzá, ha mégis…
– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy – szólalt meg hirtelen Viktória a sötétben –, szenteljék, nem: szenteltessék meg a te neved, legyen meg a te akaratod… Fals: add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket, amint a mennyben, úgy a földön is, helyesebben… Elfelejtettem, minden összekavarok – adta fel csüggedten.
– Akkor ne forszírozd. Ha van isten, ima nélkül is megsegít, ha viszont nincs, fohászkodni sem érdemes.
Még meghánytak-vetettek egy-két kérdést, problémát, aztán a napi izgalmaktól fáradtan álomba merültek. Úgy fél órát alhattak, amikor a fiú érezte, hogy szorgalmasan matatnak a fütyijén. Előbb azt hitte, álmodik. Tévedett: Viktória volt az, s bizony erősen meg is izzasztotta Kis Viktort.
– Vicus?
A lány nem felelt. Ezek szerint ő álmodik, vagy… Vagy ki tudja, mindenesetre az a legbiztosabb, ha visszacsúszik a helyére. A múltkor is hogy megfeledkezett magáról, de az akkor volt. Ilyesminek sohasem szabad megtörténnie még egyszer.
(folytatjuk)
[i] Zavar. (rom.)
Hozzászólások