Vadlibácska • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Vadlibácska

 

Lőrinc nagyon szerette ezt a kisvárost, ahogy csak kisvárosokat lehet szeretni. Szerette a vasútállomásról a városközpontba vezető fasort, a főtér szökőkútját, a malomtavat a tündérrózsákkal és a kövérre hízott aranyhalakkal. Szerette a Királylány szobrát, aki csibészesen ül az utcakorláton, a bauxitbányászok kőből faragott, öntudatos csoportozatát, és szerette a patakparton a Nepomuki Szent Jánost, akit minden tavaszon derékig elönt az árvíz. De azért Lőrinc is csak ember volt, kezdetben fiatalabb, később idősebb férfiember, vagyis Lőrinc a kisvárosnak nem csak ezeket az élet nélkül való és mozdulatlan tárgyait szerette.

Amint leszállt a vonatról, megelégedéssel nyugtázta, hogy az állomás környékén semmi sem változott. Elnézett a városhoz közelfekvő, szőlőtermő hegy felé, előre engedte a tolakodó utasokat és megvárta, ameddig a busz elzörömböl a város felé. Úgy ötévenként talált ürügyet, hogy ellátogasson a kisvárosba, hol esős időben menekült ide a Balatontól, hol napfényben jött malomkereket fényképezni, hol pedig takargatni való egyéb szándékkal érkezett. Útja mindig ott kezdődött az állomással szemben, a borozóban, amelyet vidékies bizalmassággal restinek hív a nép. Amint rátette tenyerét a resti kilincsére, Lőrinc keze megremegett.

A borozóban, a pult mögött mindig egy gyönyörű nő állt. Fiatal volt, mint Lőrinc, barátságosan rámosolygott, Lőrinc úgy érezte, csak neki szól ez a mosolygás. A csapos nő persze mindenkire mosolyog, aki vásárlási szándékkal lép a helyiségbe, de Lőrinc – aki hosszan, hallgatagon figyelte a csodás arc- és szemjátékot – bizonyos volt benne, hogy másokra csak szakmai mosolyát pazarolja a lány, míg őneki az igazi arcát mutatja. Előre engedte a vásárlókat, a többieket, hogy minél tovább láthassa a csapos lányt. Amikor aztán rákerült a sor, Lőrinc alig bírta kinyögni, miért is ácsorgott olyan sokáig és hogy kér-e egyáltalán valamit. De a lány mosolygott, ahogy Lőrinc szerette, és kiszolgálta.

Igen, így történt legelőször, amikor – az idők mélyén – Lőrinc még iskolai kiránduláson járt a kisvárosban, számtalan hangoskodó osztálytárssal, felügyelő tanárral, aki mellett csak csokoládét és rágógumit volt szabad vásárolni a restiben. A lány akkor még bizonyosan csak kisegítő volt, aki a szülei mellett ügyeskedett a nyári főszezonban. – Kislány ez még – gondolta Lőrinc –, el se bírna három-négy korsó sört egy kézben, ahogy a felnőtt csaposok hordják. De örült is, hogy a lánytól csokoládét vett – ő úgy érezte: kapta tőle.

Most belépett a restibe… A söntéspult mögött erőtől duzzadó fiatalember, húszas évei közepén járhatott. Haja ujjnyi, fülében karika, nyakában bőrövön ezüst halálfej. A sarokban vibrált és cirpelt a szerencse-automata, próbálkozó kedvű fiatalok időnként oldalba ütötték. A csapos ilyenkor rájuk mordult. Kiszolgált két várakozót, rutinmozdulattal elmosott egy poharat, miközben Lőrincre nézett. Ma ő volt a negyvenkettedik vendég.

Lőrinc alig bírta kinyögni azt az egyetlen nagyfröccsöt. A sörtehajú elétolta, nézett vendége fürkésző szemébe, tétovázó kezét is figyelte, rutin volt a kérdésében: – Lesz még valami?

Lőrinc sírni szeretett volna, aztán mosolyogni próbált: – Maga régen van itt?

– Három éve – felelte a sörtehajú, nem volt különösebben közlékeny, de elutasító sem. A vendégek két pohár között néha elbeszélgetnek vele.

– Milyen régen jártam itt! – sóhajtott fel Lőrinc, és most már valóban rámosolygott a tüskehajú csapos fiúra. – Régebben gyakran jártam erre. – Ivott egy kortyot a savanyú italból, a sörtehajú szemében mintha érdeklődés csillant volna meg.

– Itt volt katona? – kérdezte a fiú és kávét eresztett. – Mert itt sokan voltak. – bűvészmozdulattal sorakoztatta végig a poharakat feje fölött, a kármentőn.

– Csak látogatni jöttem ide a haverokat. – Lőrinc kortyolt egy rövidet. – De, tudja, volt itt egy lány, annak a kedvéért be-belátogattam.

– Ide? – nevetésformán nézett a tüskehajú csapos az emlékező vendégre. – Akkor az régen lehetett.

– Az régen volt bizony, se maga, se ezek a masinák nem voltak akkor még itt – a tüskehajú számára valami bizalmasság, a csilingelő gépeknek némi rosszallás volt a mondatban. – Nem három éve, de harminc, meg még talán több ideje is annak! – Lőrinc nem számolt utána, csak valami nagyot akart mondani. Sok évet, egy fél életet. – Nagyon szép volt az a lány, fiatal, mint én és mindig kedves.

– A csapos lányok kedvesek! – szakértő módjára szólt a tüskehajú szava, és megtelt egy korsó, előbugyborékolt egy feles.

– Barna volt, hosszú hajú! – aztán pontosított Lőrinc. – Mindig más volt egy kicsit, hosszabb-rövidebb hajjal, barnán, vörösen… Sok év, sokféle haj.

– És mindig ugyanaz?

– És mindig ugyanaz! Az első utam mindig ide vezetett, nem az ivás miatt, van azért ebben a városban más borozó is. A lány miatt. – Ennyi elég, gondolta Lőrinc. Hogyan mondjam el ennek az ifjú óriásnak, hogy harminc évvel ezelőtt is éltek fiatal tündérek, vagy legalábbis jókedvű, vidám és barátkozó lények. Hogy éppen egy csapos lány, egy katonaváros restijében? A katonák – akkor honvédeknek hívták őket – többnyire berúgni vagy virtuskodni jöttek ide. A kimenő végén ide még beugrottak, itt minden olcsóbb volt, a nótázásért se szóltak rájuk. Ha éppen a lány volt a csapos, egész tisztességesen beszéltek a fiúk, ha meg valamelyik nagyon nekibizalmasodott, a többi honvéd lehurrogta.

A lány – emlékezett vissza Lőrinc – valami bájos közvetlenséggel fűszerezte mozdulatait, de kimutatta azt is, ha megharagudott valakire. Szemöldökét megemelte ilyenkor, a lábával is toppantott, erre aztán mindenki nevetni kezdett. A katonák (meg a civilek is) nagy hangosan ajánlgatták magukat a lány figyelmébe, ő meg szépen helyre tette az ajánlatokat. Lőrinc – akkoriban akár minden nyáron talált ürügyet a kisvároshoz – talán túlságosan is komolyan szólt a lányhoz, szava elkeveredett a füstben, a zsivajban. Egy félóráig is fogalmazta magában a mondatot, hogy elég jól érthető és rövid legyen, miközben szorította maradék bátorságát és fogcsikorgatva várta, elmasíroz-e már végre a különösen hangos tüzérosztag.

Amikor aztán a honvédek az utcán voltak, a lány szélesre tárta az ajtót, hogy a levegő bejöjjön az „esti restibe”, Lőrinc pedig végre zavartalanul szemügyre vehette a lányt. Kicsi volt, formás, ahogy Lőrinc elgondolta magányos perceiben. Talán egy kicsit kisebb, mint várta, talán egy kicsit gömbölyűbb, mint akarta volna, de Lőrinc szája mindenképpen tátva maradt. A lány állt egy pillanatig az ajtóban, az eltávozottak után nézett, aztán a pult mögé indult és – igen, így volt – Lőrincre nézett, valami segítséget kérő, együttérző mosollyal. Lőrincből kipattant a dédelgetett mondat: – Megvárhatom zárás után?

A lány arca bezárkózott, fáradt mosolyát friss haragvás váltotta fel: – Ugyan, menjen már, maga is kezdi?! – és tett-vett, rámolt, nagy zajjal zörgött, mintha haragudna azokra a poharakra-tányérokra. – Menjen haza, jobb lesz – és aznap nem volt több szava Lőrinchez.

– Mához egy hétre visszajövök magáért! – mondta a sértett lovag, a pultra vágott egy papírpénzt, és kicsörtetett a restiből. Az éjféli vonattal hazabumlizott Pestre.

– Vadliba! – bukott ki belőle a vonaton ülve a név, amelyet a lányra illőnek gondolt. Külön-külön talán csúf sértésként hangzott volna, de Lőrinc addig formázgatta, addig mondogatta magában a Vadlibát, amíg kedves és jó hangzású név lett belőle. Szeme előtt a szürke sávos égi nyíl jelent meg, a hosszú, kecses szárnyak, a sírást idéző hang – a vadlibákat egy kicsit irigyelte és egy kicsit sajnálta Lőrinc. Szíve mélyén velük repült volna.

Mire mindezt így végiggondolta, eltelt egy hét. Elröppent és ólomlábakon járt, aszerint, hogy Lőrinc éppen mennyire vágyott az utazásra, vagy mennyire félt tőle. Kora ősz volt, az igazán nagy dolgok – tudta ezt Lőrinc – mind kora ősszel történnek. A lány aznap is pörölt a katonákkal, meg egy kicsit mórikálta magát. – Csak egynek, vagy mindegyiknek? – Lőrinc úgy érezte, mintha megmérgezték volna a levegőt a restiben. Amint a lány észrevette az ajtón belépő Lőrincet, hirtelen eszébe jutott az ígéret az egy hétről, a visszatérésről, a mórikálást leparancsolta magáról. – Mégis vadliba ez! – gondolta Lőrinc, aki mindezt észrevette, némi megelégedéssel. A katonák elvitézlettek, a lány sürgős rendtevésbe kezdett a pult körül.

– Letelt a hét, visszajöttem! – rebegte Lőrinc szerényen, a lány ágaskodott, hogy fölérje a pohártartó tetejét. Vagy, hogy addig se kelljen Lőrincre néznie. Aztán szinte zsörtölődve hangzott a válasz: – Na, ha egy hetet tudott várni, még egy órát várhat!

Lőrinc értett a szóból, az ilyen szóból, de mennyire értett! – Odakinn megvárom! – villant a szeme, és a lány valami rejtélyt hallott ki a válaszból. Lőrinc kipattant a füstös restiből, ahová már egy hete vágyakozott, a lány pedig elképzelni se tudta, azt az órát miért nem lehet az ő csodálásával eltölteni.

Amikor zárás után lehúzta a redőnyt és kilépett a resti ajtaján, Lőrinc a hársfák alatt állt, nagy csokor virág bólogatott a kezében sötéten.

– Szépek errefelé a kertek – morzsolta a szót Lőrinc zavartan.

– Azok szépek… – ismerte el a virágok megjutalmazottja és a vadliba szárnyalni kezdett.

Vezette Lőrincet keresztül a városon, amelyről a fiú azt gondolta – ismeri. A város ma éjszaka a lány városa volt, Lőrinc hüledezve fedezte fel a rejtett tájakat, a szemérmes zugokat, amelyek sorra megnyíltak előtte. Időnként egymásra néztek, a szemük összevillant, más fény nem létezett a fák alatt. Végigülték a kisváros padjait, de talán mindig ugyanarra az egyetlen padra tértek vissza. Ki tudja azt ilyen csillaghullós, kora őszi éjszakán, amikor a padnál minden fontosabb.

Hajnal lett, mire el bírtak válni egymástól. Az egyik utca sarkánál a lány szembe fordult Lőrinccel és valami ilyesmit súgott: – Most már ne gyere tovább. Én itt eltűnök, te pedig vigyél haza magaddal a reggeli vonaton – megölelték egymást és a lány beszaladt a sötétségbe.

Zakatolt a hideg, üres vonat, Lőrinc az ablaknál fúvatta arcát a széllel. És mintha varázsszót suttogna, úgy mormolta maga elé: – Vadliba, Vadliba. Vadlibácska…

Lőrinc évekig nem járt a városban. Akart is menni, meg dolga is akadt volna, de aztán mindig elmaradt. A város őtőle, ő a várostól. Vadlibácskától.

Autóval érkezett egyszer, az ő kedvéért került a vezető az állomás felé. Lőrinc megállt a resti ajtajában, a pult mögött meglátta a lányt. Körülötte sokan, idegenek, szomjas civilek és hangos katonák. Meg az évek. Mintha magasabbra nőtt volna, mintha barnább lenne, mintha öregebb. Lőrinc mozdulni se bírt, sajnálta mindkettőjüket, azt a régi két fiatalt sajnálta, akik akkor… ott… Kifordult az ajtón, visszaült a kocsiba, szava se volt aznap több.

Aztán egy országos konferenciát tartottak a kisvárosban, a Balaton-felvidék hegyeiről, kővárairól. Lőrinc neve ott virított a plakáton, a város több pontján kiragasztották. Azt gondolta, hátha Vadlibácska is látja a meghívót és ott lesz az előadáson, ott ül majd az első sorban, középen. Vagy inkább a sor szélén, marad mellette egy üres hely, ahová Lőrinc leülhet és megszoríthatja a lány kezét. Aztán kijózanodott: – Te ostoba, hát hogy is jöhetne el dologidőben. Meg a nevedet se tudja, ahogy te se az övét. Két idegen vagyunk egymásnak, két idegen. – Lőrinc nagyon sajnálta magát, magukat, aztán azt gondolta: – Dehogy vagyunk mi idegenek, senki sem ismeri jobban nálam őt, csak éppen a nevét nem tudom. – Este pedig odasomfordált a konferencia kiragasztott meghívójához és kék filctollal odaírta a tetejére: – Vadlibácska, gyere el!

– És eljött? – kérdezte a tüskehajú óriásbébi, kezében megszáradt az elmosott pohár, szemében együttérző érdeklődés villant fel.

– Adjon még egyet! – fokozta Lőrinc a feszültséget. Nagyot kortyolt a hegy levéből, úgy válaszolt: – Dehogy jött! – a tüskehajú láthatóan nagyon sajnálta a dolgot.

– És aztán? – kérdezte gondterhelten, de inkább az elbeszélés folytatását várva.

– Úgy öt évvel később jártam erre újra, kemény tél volt, persze, hogy bebotlottam ide, erdészek ültek az asztal körül. A pultnál egy fiatalember, mint maga. Kérdeztem azt is, ki ő, de mondta, csak helyettes, a „főnöknénit” helyettesíti. Így mondta, a „főnöknénit”. De én tudtam, hogy a főnöknéni nem lehet más, csak Vadlibácska. Az én Vadlibácskám.

– És aztán? – most már letette kezéből a poharat, le a törlőrongyot, a szerencsét ütlegelőkre se volt egy szava sem.

– Újabb öt év múlt el, vagy tíz is talán. Már sodort az élet, sose volt dolgom erre, már nem jártam a Balatonhoz sem… Egyszer egy tavasszal toppantam be mégis, magam lepődtem meg a legjobban: – Mit keresek én itt? – Minden a régi volt, csak elkopott egy kicsit minden. És ott állt a pult mögött, tette a dolgát, mint öt éve, tíz éve, húsz. Ugyanő, ugyanúgy és mégis… már a vállán ült az a húsz év. Fiatalsága minden vonása ott volt az arcán, de a vonások közt, a szeme körül finom szarkalábak. Régen is alacsonyka volt, most még alacsonyabb lett, régen kerekded volt, most… hajjaj. De a szeme, a szeme az a régi, huncut barna szem volt, amelyet úgy tudott éjszaka, egy padon lehunyni.

– Csak álltam az ajtóban, ő meglátott az emberek feje fölött. Egy pillanat alatt átrendeződött rajta minden: az arca színe, a szétnyíló két ajka, az a huncut szemöldök. Az éveket, mint a port fújta le magáról. Rajtam valami hasonlót láthatott. Reszkető lábakkal álltam meg előtte.

– Te vagy? – ennyit kérdezett. Egy pillanatra az ujjunk összeért. Semmi se volt, minden volt, de ezt maga nem érti. Elhívták, nekem meg menni kellett. Az embereknek mindig menni kell. Nem láttam többet. – Lőrinc már percek óta csak forgatta a poharát: – Most meg… hallom, hogy már régen maga van itt.

A tüskehajú csapos fiú észbekapott, kiszolgálta a várakozókat, csapolt sört, csokit, rágót adott a diákoknak, a poharakat rendbe rakta a feje fölött. A vendégek lassan elfogytak. Lőrinc a pult sarkához állt, mozdulatlan volt, úgy érezte, utoljára áll itt, a restiben. A csapos fiú odafordult a várakozó Lőrinchez: – Nagyon szép volt a történet, amit elmondott. Igazán élvezettel hallgattam – megköszörülte a torkát. – Csak, tudja, mi a gond?

– Ugyan mi? – csodálkozott Lőrinc.

– Hogy egy szó se igaz belőle!

– Nem-e? Aztán miért gondolja?

– Mert itt harminc éven keresztül az én nagymamám volt a csapos, aztán a főnök néni. Aki egy nagyon derék, rendes asszony.

Lőrinc a tüskehajú szemébe nézett, fürkészett benne valamit, kicsit a fejét is ingatta és a végén csak elmosolyodott: – Igaza van, barátom! Valóban nagyon derék, rendes asszony – és kezet nyújtott a csaposnak.

Amikor elment, a tüskehajú csapos fiú még sokáig csóválta a fejét, vendégek nem szoktak vele kezet fogni, és még kevésbé barátomnak nevezni!

 

Megjelent: Polisz 2011. Február. – A túlsó partról. Bp. 2011. Hungarovox k.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS