1997 őszén találkoztam először Szántó Dezsővel, a Mohácsi Farostlemezgyár vezérigazgatójával. A szintén mohácsi Baricz Imre ajánlotta, hogy támogatót keresve lapindítási ötletemhez vele vegyem fel a kapcsolatot. Akkor még csak a fejemben létezett a Hetedhéthatár, az újság címe sem volt meg, csak az, hogy miről fog szólni a 32 oldal: jó szót ad verssel és prózával fiatalok, középkorúak és idősebbek tollából, emellé szórakozást is nyújt, rejtvényekkel, humorral. Mindezt előadtam egy racionálisan gondolkodó mérnöknek, aki figyelmesen végighallgatott, majd közölte, hogy az első három számot hirdetéssel támogatják, aztán majd meglátjuk. Megjelent a Hetedhéthatár első három száma, és ezt követően azt ajánlotta: kössük meg az éves szerződést. Aztán minden évben ezt a szerződést a lap X. évfolyamáig megújítottuk. Összesen 206 szám megjelenését támogatta a MOFA.
A 200. szám ünnepségét tartottuk 2005 novemberében, a pécsi városi sportcsarnokban. Szántó Dezső éppen aznap ment CT-re, ezért nem tudott ott lenni a délutáni rendezvényen. De – mint Winkler András is írja a 3. oldalon – este eljött közénk, és azt mondta, nincs semmi különös. Felesége félrehívott, és közölte: dehogy nincs… Azóta nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hiszen nap mint nap az újsággal foglalkoztam, amelyhez ő szervesen hozzátartozott: nélküle, a közel egy évtizedes stabil támogató nélkül nem lett volna Hetedhéthatár.
Szántó Dezső 15 hónapos küzdelme a betegséggel most februárban véget ért. 23-án kísértük utolsó útjára a mohácsi református temetőben. Felesége, gyermekei, testvére és a rokonság mellett gyáriak, helybeliek, üzleti partnerek, politikusok búcsúztak nagy tisztelettel Mohács díszpolgárától.
Dombyné Szántó Melánia, az egyedül maradt testvér írta búcsúzóul öccsének, Szántó Dezsőnek:
„…Te voltál támaszom, vigaszom a bajban,
Mindig segítettél, nem hagytál magamra.
Legyen az kicsi vagy nagy gond,
Amint megtudtad, máris orvosoltad.
Családi örökségünk a munka szeretete,
Mindkettőnk öröme kísért az életben.
Te a gyárban, én az iskolában tettük a dolgunk,
Vívtuk a csatánk, olykor ha kilátástalan is,
Nem fáradtunk tenni és tudtunk egymás sikerén örülni…”
A testvéri szavak igazságát mindenki alátámasztja, aki Szántó Dezsőt ismerte: élete volt a gyár és vezérelve a segítségnyújtás. A családon kívül a gyáriak, a város is mindig számíthatott rá. Mert a racionális mérnök, a vezérigazgató EMBER volt, különösen fogékony EMBER – erdélyi és olasz dédanyák, dédapák, nagyanyák, nagyapák vére folyt az ereiben. Mindig a szívére hallgatva állt a jó dolgok mellé. Elismerte azok tevékenységét, akik a lelküket adták abba, amit csináltak: éppen ezért tisztelte az utolsó bocskorkészítőt, a mohácsi Farkas Gyuri bácsit; a majsi templom megmentőjét, Bugarszki Norbertet; művészetpedagógus nővérét, a Budapesten élő Dombyné Szántó Melániát – és még sorolhatnám a személyeket. Továbbá tisztelte az arra méltó elődöket, mind a farostlemezgyártás, mind az élet különböző területein.
Szántó Dezső hiányát nem lehet pótolni. Mi, itt maradtak, egyet tehetünk: hozzá méltón próbálunk élni, az ő mércéjéhez viszonyítva próbálunk meg jók lenni egymáshoz, egymásért – őérte.
Szóljon hozzá!