„Kedves Katalin! Nagyon sok szeretettel gondolok magára. Mióta félig-meddig felgyógyultam, egy ideig itt járom a világot – sok virág és kevés rom virít a Peloponnészoszon. Sok szeretettel: Faludy György” – ez az 1997 novemberében küldött kézzel írt lap volt az utolsó lökés ahhoz, hogy útjára induljon a Hetedhéthatár. A címzett én voltam. Amikor az utcán átadta a postás, először elolvastam a ráírtakat, aztán megfordítottam lapot: kőrengeteget láttam. Ekkor a szikrázó novemberi napsütésben a Mecsek fölötti képeslapkék égre néztem: ha Faludy György virágot lát a kövek helyén, és rám gondol, akkor azt kell tennem, amire készülök már rég, el kell indítanom a lapot, a jó szót adót, a Hetedhéthatárt. Azóta itt volt velünk minden számmal, és itt lesz velünk, míg lesz újság. Ő is röviden úgy hívta, mint én: Héthatár.
A megismerkedésünk egyszerű volt: Pécsen járt, dedikált – én odamentem a helyszínre (az Idegennyelvű Könyvesboltba), beszélgettem vele, írtam egy cikket, megjelenés után elküldtem neki, ő válaszolt. Ez volt 1990-ben. Ekkor, első találkozásunkkor említette, hogy egyszer már Pécsen is szeretne előadást tartani, a negyvenes évektől ez az egyik vágya. Nagyon szereti ezt a várost, de még soha nem hívták ide. Megszerveztem. Amatőr módon: művészeti szakközépiskolások készítették a plakátot, lemásoltattam, a könyvesboltokba személyesen vittem el ezeket kiragasztani… Mindketten nagyon izgultunk: nem tudtuk, kíváncsiak-e rá a pécsiek. Az egyetem Szántó Kovács János utcai egyik termét kaptuk meg először, aztán ahogy egyre jöttek az érdeklődők, kinyitották a színháztermet. Megtelt! Ő fent ült a színpadon – boldog volt és mesélt. Feledhetetlen élmény volt mindenkinek. Később tudta meg, hogy közgazdász vagyok, nem kulturális újságíró. Ekkor kicsit csodálkozott, és addigi barátságunk még jobban elmélyült. Mindennek másfél évtizede. Később, amikor mondandónk volt, egy-egy lapot, egy-egy levelet váltottunk, de az igazán sorsdöntő üzenet Görögországból érkezett, azon a már említett novemberi napon, 1997-ben. Csak később tudta meg, hogy számomra mit jelentett az a képeslap. Talán ezért írta a Héthatáros jegyzettömbre:
Szóljon hozzá!