Mi történt?
A vadászház
A felkelők a Magyaregregy – Barnakő útvonalat tartották felügyeletük alatt. A Barnakő volt ennek az útszakasznak a legszűkebb, legjobban védhető része. A máré-vári és a vadászházi fölkelő csapat itt és így működhetett együtt a komlói parancsnoksággal. A karhatalmisták (ávósok)++ teherautóit a fölkelők a Barnakőnél tűzharcban megállították. Itt négy karhatalmista (ávós) elesett. Egy sebesült fölkelő azt a parancsot hozta a Bihari malomhoz, hogy minden iratot égessenek el, és vonuljanak vissza a várból, mert az oroszok megtámadják őket!
Ketten a várban maradtak, és megkezdték az iratok elégetését. A szovjet (orosz) alakulat támadása során azonban mindketten életüket vesztették! A vadászházi csapat közben visszavonult a búvóhelyükre, Jánosi pusztára. A szovjet (orosz) földerítés sajnos jól működött. Este fél tíz körül – föltételezve, hogy már lepihentek a forradalmárok –, a közeli Hirdről a nehéztüzérségük elkezdte lőni a vadászházat! Az összes lövedék azonban attól északra csapódott be az erdőben. Megmenekültek!
Meg kell jegyeznem, hogy Magyaregregyen előző nap ismeretlen kérdezősködő személyek jelentek meg. Valószínűsíthető, hogy ők a szovjet (orosz) csapatokat segítették információkkal, tehát itt a magyarázat a szovjetek (oroszok) jól értesültségére…
1956. november 12.-én édesapám elment a vadászházhoz, és látta, hogy az sértetlen maradt. A tüzérségi lövedékek a vadászháztól északra csapódtak ugyan az erdőbe, mégis nagy kárt okoztak ott: 8-10 lövedék érte a fákat. A következő években ugyanis, az egészségügyi fakitermelés során mintegy 40 köbméter tűzifát kellett kitermelni, és közben több mint 30 láncot kellett cserélni a motorfűrészeken. Az egészségügyi termelésre azért volt szükség, mert a sérült fák korhadásnak indultak. A kórokozók továbbterjedésének megelőzése miatt volt szükség a sérült fák kivágására…
A nyitott folyosó a faajtónál
Az 1956. november 11.-i események után, az egyik kora reggel az erdészház nyitott folyosójának végén, egy nem használt, állandóan zárva lévő fa ajtón kopogást hallottam. Leszaladtam a lépcsőn, és elmentem a ház végébe. Itt egy meglepődött fegyveres fölkelőt találtam. Élelmet kért, mert hazafelé tartott. Mi rendesen elláttuk. Utána elment, és remélem, hazaért. Az óta sem hallottunk felőle, azt sem tudtuk meg, hogy hívják, hová valósi…
Egy másik délután a szintén helyi gazdaember, Lutz Józsi bácsi jött Apuhoz. – Erdész úr, katonák jöttek a faluba – mondta –, haza tartanak, és szállást kérnek. Az egyikük Czuczor Jenőként (!) mutatkozott be, ezért jöttem magához. Apu lement hozzájuk, néhány kérdés után meghívta, és megmondta neki, hogy hozza magával egyik katona-társát, akire ő gondol.
A vacsoránál előkerült az 1930-1940 között, a felvidéki Andódon készült fénykép Czuczor Gergely szülőházánál, ahol „országos Czuczor-találkozót” tartottak! Jenő megismerte a Nagyapját a fényképen! Milyen a magyar sors! A családjukat a Felvidékről telepítették ki a nyírségi Nyírteleken lévő Bedő-bokorba. Miután elment, később megtudtuk a nekünk küldött leveléből, hogy szerencsésen hazatért, és még évekig tartottuk a kapcsolatot vele és családjával…
Számomra ezek az 1956-os forradalmi helyi események voltak a meghatározóak, amelyeket személyesen, nyolc évesen megéltem, és ma is élénken élnek az emlékezetemben…
A megtorlás
A forradalmat leverték, sajnos a mai napig is ismeretlenek azokon hősök, akik a jánosi pusztai vadászháznál harcoltak. Ők a „Kelet-Mecseki Láthatatlanok! …”
A forradalom és szabadságharc leveretése után a megfélemlítés időszaka következett: leszámolás a forradalmárokkal.
Egyik nap – több héttel a Máré-vár-barnakői harcok után –, egy csapat fegyveres karhatalmista (ávós) érkezett a faluba. A helybéli nemzetőr parancsnokot, a puskát, a kisbattyáni nemzetőröket és Aput keresték. Az elfogott Pető Sándor néhány ütés után elmondta, hogy ő a kútba dobta a puskát. Erre elhozták a helyi tűzoltó egyesület szivattyúját, azzal szivattyúzták ki a vizet a kútból. A szomszédból kértek egy háromágú vasmacskát, és azzal húzták ki a puskát. A kötél és a vasmacska szintén megmaradt emlékképeim között…
Amikor hozzánk jöttek a karhatalmisták (ávósok), és Aput keresték, az udvarunk előtt a kereszt mellett álló táblát – amin Kisbattyán neve szerepelt, és közepén egy Kossuth-címer volt – kidöntötték. Ma is előttem van az a mozdulat, amikor az egyik otromba karhatalmista (ávós) csizmájával rátaposott a címerre, és így az sáros lett! Miért tette?! …
Apu aznap szakmai értekezleten volt a körzeti kárászi erdészetnél, és csak késő délután ért a falunkhoz. A hostelon – azaz a hátsó kerteken át vezető úton –, szokott hazatérni. Weininger Pista bácsi ott várta az ő kertjében. (Pista bácsi a falu egyik meghatározó gazdája volt, birtokán eredményes gazdálkodást folytatott.)
Jobbra a negyedik ház
– Erdész úr! Ne menjen haza, várják az ávósok! – kérte.
Mivel Apu késő estig sem jött meg, a jószágokat pedig meg kellett etetni, rám várt a szecskavágás. A kukoricaszár kemény volt, többször elakadt a szecskavágó!
Az ott figyelő karhatalmista (ávós) a géppisztolyát a falhoz támasztotta, és ő folytatta a szecskavágást. A lendülettől azonban kiesett a kabát zsebéből a géppisztoly tartalék tára. A szecskába belesüllyedt, csak a tár végében sorakozó sárga lövedékek látszottak. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy megállt a levegő! …
Sötétedéskor kénytelenek voltak elmenni, mivel Apu nem jött haza…
Még reggel a nővérem, Mária Anyu utasítására az Apu pisztolyát és a lőszereket a karhatalmisták (ávósok) falunkba érkezését követően kivitte a ház fölött lévő erdőbe, és ott egy rókalyukba dobta. Avarral és földdel takarta be…
Közben a falut megszállt karhatalmisták (ávósok) az általuk kísért nemzetőröket gyalog terelték Komlóra kihallgatásra. A jánosi pusztai erdőbe érve néhány karhatalmista (ávós) letámasztotta a fegyverét, és kesztyűt húzott. Elkezdődött a „faggatás,” amúgy „pufajkás-módra” – veréssel történő „megdolgozással…”
Sebesi János helybéli asztalos egy volt a nemzetőrök között, és őt is így faggatták. A következő napokban, amikor a fiával találkozott, és ő megkérdezte tőle, hogy mik ezek a sérülések az arcán: – Elestem! – volt a lakonikus válasz. Sok év után mondta el csak az igazságot…
Köszönöm a falu minden lakójának, hogy soha senki nem mondta el a „Kisbattyáni Láthatatlanok” hősi harcát a szabadságért, és ez megóvta őket a megtorlástól!
A gyermekkorhoz ugyan hozzátartozik a játékosság, de idővel „megjön az esze” a gyereknek…
Néhány hónap múlva kimentem az erdészház fölé az erdőbe, szokásos felfedező utamra. A rókalyukakat végig járva az egyik előtt friss földet láttam már messziről. A föld tetején feküdt szürke vászon tokjában Apu pisztolya és körülötte a lőszerek. Mindent összeszedtem és hazavittem. Titokban átnéztem, berozsdásodott, nem volt működőképes. Gondosan rongyokba csomagoltam, és a szénapadlásunk leghátsó sarkában, a szénába bújva betettem a fal egyik kiszögellése fölé…
Következő tavasszal a szomszéd kért Aputól szénát. Eljött, megnézte, jó volt, megegyeztek. Én is ott voltam, és megkövülten láttam, hogy a fal előtt, a széna között látszik a rongy, amibe a pisztolyt csomagoltam. Szerencsémre rajtam kívül ezt senki sem vette észre. Miután elment a szomszéd, kivettem a pisztolyt és kivittem az erdőbe. A rókalyuk közelében mélyen, egy elkorhadt tuskóba a földbe dugtam. Jó tanulság volt! Azóta is ott rozsdásodik, mivel évtizedekkel később lányommal, vőmmel és unokáimmal kerestük ugyan, de már nem találtuk meg…
Hozzászólások