Kedves Miklós!
Érdekes, izgalmas, és legfőképpen misztikus a lélek fogalma, léte, szerepe az ember életében, ez vitathatatlan. Ki is fog rajtunk a megfejtése, megismerése évezredek óta, bármit is írtak eddig róla.
Bár volt alkalmam e témában sokat kutakodni, hiszen valamikori munkám kapcsán napi kapcsolatom volt beteg, függőségben szenvedő, halmozottan hátrányos, szerencsétlen sorsú emberek lelki, mentális, fizikális problémáival, de nem jutottam messzire. Én is bátran leírhatom: nem ismerem úgy, ahogy ismerhetném. Mert, valahogy nem érintett meg az írott szakirodalom, és a Nagy Könyv sem. Sőt! Csupa ellentmondást, és tőlem idegen élet és fogalmi rendezetlenséget éreztem bennük. Így szívesebben mozogtam a gyakorlati kérdésekben, a csoport, illetve egyéni foglalkozásokon pedig próbáltam hagyatkozni az intuíciókra. Mint egyszerű szociális munkás.
A naiv ember gyakran hiszi, hogy ha ő jót tesz és jót akar az elég. Bizony itt gyakran csalatkozott a tudatlan jó szándék, és mire kigyógyult ebből a „betegségéből”, és ráeszmélt arra, hogy bizony nem vagyunk egyformák, sok kudarc érte. Mert elképzelhető, hogy senki nem akar mást, mint boldog lenni. De kinek mi a boldogság, s milyennek képzeli az oda vezető utat? Egy falat kenyér, egy üveg bor, autó, szerelem, ház, hatalom birtoklása, pénz…, ahány ember, annyi út, és ha nincs iránytű, az egyiknek egy falat kenyér se jut, míg a másik bitorolja a mindent.
Talán, de nagyon talán, fogalmazhatnék e úgy, hogy a lélek, a biológiai változásra képes, azaz az életre kialakult és fejlődésre alkalmassá vált anyag megszemélyesülése, az én-, az öntudatra ébredés 21 grammja? Azaz, a Világot megTeremtő Isten, az elvitathatatlan, és világunk minden szegletén öröktől létező Rend, (ami néha Káosznak tűnik) és Elme belénk költözése? És csak a környezet, az e világi hatások rontják, koptatják, vagy éppen érlelik, őrzik és emelik teremtő vagy romboló erővé a velünk és bennünk manifesztálódott végtelen világot?
Talán értelmünk, szellemünk, tudásunk, aminek javát már elhamvasztotta valami, számomra ismeretlen, emiatt olyan, amilyen? Mert a róla, a teremtésről, a végtelen világról való tudás őrzői, a születéssel mi vagyunk, ennek okán a továbbadás kötelessége is a miénk kellene, hogy legyen. Erről írtam egy, a témát egészen leegyszerűsítő kedves verset, az Öröklét címmel éppen Neked, kedves Miklós, és egy másik kedves alkotótársamnak ajánlva.
Valóban létezik-e az emberek között valami olyan, mint a vírus, vagy, inkább, mint a ráksejt? Ami pusztít maga körül mindent úgy, hogy magát óriásira növeszti, mintha valóban nem lenne azzal tisztában, hogy ha a gazdatestet föléli, végül önmaga is elpusztul. Nincs igazán racionális válasz a fejemben erre, de mégis vannak elképzeléseim. Tudásnélküliség, tudatlanság?
Úgy vélem, hogy az ember, mármint a jó lélek ember, hordozója a volt, van és a lesznek. Tudása a mindenségről, annak helyes működési elvéről valamikor megvolt, és így természetes szimbiózisban tudott élni a körülötte lüktető világgal. Tisztában kellett legyen azzal, hogy része az egésznek, ami örök körforgásban születik, fejlődik, hervad, majd hamvába dől, ahogy az őt is kíséri a születéstől a haláláig. Aztán kezdődik elölről újra, meg újra. A hamvából újra éledő főnix, a valamikori igaz valóságból merítő mesék, mondák, mitológiák világának halhatatlanjai és a különböző vallásfilozófiák sokszínű értelmezésében újjászülető élet vajon mind, mind ennek a lényegi részét őrzik? Mindig marad valami bennünk, az előzőből?
Arra gondolhatnék, hogy a lélek is egyazon fejlődési szakaszokon megy keresztül mikró, mint makró szinten. Tehát újjászületik minden új élettel, és lehetőségeihez mérten fejlődik egy bizonyos pontig.
Ameddig tud, ameddig képes, ameddig él.
A „lehetőségei szerint” megfogalmazás, érzésem szerint, már egy korlát, azaz valahol tart. Az egyénen belüli lehetőség szerint is, és az emberiség íratlan és írott történelmi korszakai által biztosított adottságok tekintetében is. Nem kihagyva a nagy, teremtett világ fejlődési periódusait sem.
No, kedves Miklós, jó messzire elcsavarogtam, de csak azért, mert szerettem volna valami racionális megfejtést kisajtolni magamból, ahogy Te is írod, a nem tudod-ra, és én is csak a kérdésekig jutottam.
Ám amikor azt mondod, hogy valami erős belső késztetés, erő az, ami hajt és inspirál szakadatlan arra, hogy megalkuvást nem tűrve írd, és írd, azt, amit belülről „súgnak”, akkor azt én a föntebb írtakhoz szívfájdalom nélkül hozzá tudom illeszteni.
Azaz, ma is vannak olyan lelkek, akik sejtjeik, génjeik emlékezetébe figurázva őrzik a jót, a helyeset, a fejlődésre képeset, a pusztulástól megmentő Isteni teremtés igazságait.
Korlátai továbbra is a saját környezet, a társadalom, az emberiség adott történelmi korának lélektől eltávolodó, antihumánus szemlélete, a hamis eszmékkel, dogmákkal, hihetetlenül elkorcsosult vallási ópiátokkal mélyaltatott embertömeg, és természetesen a nagy világév adott helyzete.
Jézus ennek a nagy világévnek a halak korszakában, azaz a legsötétebb kor hajnalán született. Feladata emberiségmentő volt. Vissza kellett terelni az igaz Isten hitre az idegen vallási dogmákkal megfertőzött jó lelkeket. Megértetni velük a feltétel nélküli szeretet értelmét és jelentőségét az emberi faj fennmaradása érdekében. Hiszen küldetésének, a Teremtő Isten létezését magában hordozó életről való tudást csak a jólélekkel bíró emberek tudják tovább örökíteni, míg világ a világ.
Valahol ezek a „hírvivő” feladatok dolgoznak benned is, és előfordult, hogy ez a legnagyobb inspirációs erő dolgozik talán bennem is.
2012 előtt egy locsolóversen kívül, amit a gyermekeimmel együtt fabrikáltunk nem írtam verset. Eszembe sem jutott. Festettem, rajzoltam, faragtam, agyagoztam, énekeltem, jó is voltam, sokat hibáztam, de verset nem írtam. Természetesen gyűlt bennem ezer gondolat, indulat, fájdalom, az értetlenség. Szó szerint a kórházig kergetett a gyötrődés. Aztán megszületett az első – Az olthatatlan című – versem 2012 októberében. Hosszú, nagyon hosszú ideig a hatása alatt voltam. A rosszullétig. Mit érezni ebben a versemben? Amit másokban kivált. Itt is a talán, talán. És hetek, hónapok teltek, mire „talpra álltam”. Azóta írok. Nem tudom, hogy mit olvastál tőlem, így elmondom, hogy verseim java része erősen intuitív, erősen érzelmi indíttatású, fölszólító, és felkiáltó és elégedetlen – Az olthatatlan, Ég föld között, Tűzőrzők, Az én Atyám, Költő ne jajongj (több mint egy hónapot várt, hogy megjelenjen), Ne kelljen, Szóljatok szép szavak , Október Novembere…
Ha még nem bánod, külön szólnék a Ha küldenél versemről. Mert talán ez volt a legkülönösebb születésű. Abszolút váratlanul, egészen furcsa szituációban ömlöttek ki a szavak a kezem alól. Folyamatosan csak írtam, írtam, és tördeletlen szöveggel megtelt egy A4-es papírlap. Aztán megtördeltem, rímeket faragtam itt-ott és elolvastam. Többször. Hidd el, csak akkor szembesültem azzal, mit írtam.
Tehát ne szabadkozz. Ahogy erről is már írtam, meggyőződésem, hogy soha nem a kéz az úr, mert a szónak akarata van. Amit írsz, azt valóban küldetéssel megáldva, vagy teherként cipelve talán nem Te kezdted. Te csak folytatod, s remélhetőleg valaki, egy újjászülető, majd tovább viszi. És az nem biztos, hogy a gyermeked lesz, bár ő is kiválóan ír, hanem az a lélek, ami belőled a következő, arra alkalmas helyen fészket rak. Persze, ezek az én naiv, okkultista elképzeléseim, és nincs semmi racionális bizonyítékom az igazamra.
Természetesen, „halmozottan hátrányos” életnyitánnyal, sok tragédiával a hátam mögött is életigenlő, játékos és szerelmes verseket is papírra vetettem azóta. Felüdülés, könnyedség, öröm minden sor születése. Ezek a bónuszok, ajándékok magamtól, nekem.
Nem sok, mit eddig letettem az asztalra versírás terén. De úgy érzem, hogy ér valamit. Így egyszerűen.
Aktív anya, feleség, nagymami és dolgozó nő vagyok. Millió gondolat, vers jön, készre faragva a fejben, aztán elszalad, és én nem bánom. Győz a vasárnapi ebéd, a főzés, mosás, takarítás, gyermekkel végre beszélgetés, kirándulás, előadások, a kedvesem szava, kérése.
Aztán, ami nagyon fontos, az úgyis kiköveteli a maga idejét. Ez így szokott lenni. Tehát csak nyugodtan éljük az életünket…
S hogy elégedett vagyok-e? Igen is meg nem is – ez egy jó szójáték, hogy Téged idézzelek! A feladatok megoldásához vezető utat, amit képességeim, lehetőségeim szerint próbálok jól végigjárni, félutakon, negyedutakon kisebb, nagyobb falak föltartóztatják. Itt próbálok réseket ütni, és nem belepusztulni.
Nem emlékszem bárki nagyra, sem kicsire, aki elégedett lett volna teljes mértékben a megtett útja eredményességével. De örömöt nyújthat a részletek között, a talált – süllyedt sikerek, vagy az összességét tekintve, és mérlegelve sikert és kudarcot egy végigvitt élet. Az, amit ránk osztott az adott hely, (test) s a végtelen idő pillanatnyi része. A sorsunk.
Az idő pedig teszi a dolgát, az utánunk jövőre is bőven marad tennivaló. Mindig.
Kedves Miklós, bocsáss meg ezért az iszonyúan hosszúra sikeredett szórengetegért, de isten tudja, mikor lesz ismét ennyi időm, hogy érdemben válaszoljak felvetéseidre.
A téma szerteágazó, és nagyon érdekfeszítő, izgalmas.
Talán itt zárnám soraim, kívánva neked nyugodalmas Jó éjszakát!
Szeretettel: Éva
ui: Lelked nyugodjon békében, most már az örök idők tengerén.
… és viszlát!
Kedves Éva!
Köszönöm, hogy értékes gondolataid megismerhettem. Sok tapasztalatod összegződik ezekben.
Bár nem teljesen illő egy levélben pontokba foglaltan visszatérni a válaszra, a könnyebb áttekinthetőség miatt teszem ezt.
1.) Lélek. Racionálisan (értelmileg elfogadhatóan, vagy legalábbis valószínűsíthetően) annyit írhatok: az anyag bonyolult mozgásának tűnik. Ez azonban nagyon kevés tudás erről, annak ellenére, hogy az idegrendszer működéséről is sokat olvastam. Akik többet tudnak, kutatók, az agy működéséről, szerintem azok sem tudnak lényegesen többet.
A lélek az Anyag terméke csak, és halál után az anyaggal pusztul? Minden erre mutat, de a költőnek annyi megbocsátható, hogy ez nem tetszik neki. Mást szeretne, valami szebbet, nagyobbat, „költőiebbet”. Itt, ezért, persze, nevetségessé válok, nevetek is magamon, de a nevetség nem magyarázat. Maradjunk annyiban: a lélek az Anyag terméke, mai tudásunk szerint, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Úgy látom: Neked nem tetszik, de nekem sem.
2.) Hit. A hit annyiban valóság, hogy hat: az egyénre is, a társadalom szintjén is. Sokféle hit van, ami mögött többé-kevésbé igazolható, vagy valószínűnek látszó dolgok találhatóak, az nem hit már. A hit mögött nincsenek ilyen dolgok, de ettől még, ha a világ végtelen, akár igaz is lehet. Ám a hitet nem jó összekeverni azzal, ami nem hit, vagy nem a hit közeli rokona.
3.) Isten. Nagyon jó lenne egy olyan isten, amelyik segíti jobbá tenni az emberiséget. Hű de jó volna! Részben erről szól nem egy versem (Isten, Őskeresztények, de sok más is). A világ végtelenségében valamilyen nagyon felsőbbrendű lény, szellem léte nem zárható ki, ha nem is igazolható semmivel. Isten nálam, verseimben legtöbbször egy Eszme.
4.) Isten és vallás azonban értelmes (becsületes) gondolkodásnál nem azonosítható, és tulajdonképpen egyházzal sem (egyikkel sem, nem csak egyik egyházra gondolok!). Itt sejtek – nem állítom, csak sejtem! – tipikus hibát gondolkodásodban. Feltehetően, miközben más irányban sokat gondolkodtál, értékesen, nem fordítottál figyelmet a társadalomra, és annak alapvető fogalmaira. Ezek nélkül nem értheted meg igazán a világot, és nem tudod tárgyilagosan vizsgálni a múltat (amely erősen hat a jelenre) és a jelent, de így a jövőből sem sejtheted meg azt a keveset, ami bekövetkezhet.
5.) Biztos az, hogy – egész életutamból is világos számomra – nem tudok azonosulni olyan eszmékkel, tettekkel, amelyeket nem tartok becsületesnek, még akkor sem, ha ezekből jelentős hasznot húzhatnék. Ilyesmit van, aki ostobaságnak tart, iszonyúan sokan vannak ilyenek! – és „nagyon materiálisan” (ez félig-meddig tréfa, de nem egészen!) igazuk is van. Ezt a féle „materializmust” („anyagiasságot”) azonban nem tudom magamévá tenni, valamilyen titokzatos „belső parancsra…”
Szeretettel üdvözöl: Miklós
2014 11 20…
Hozzászólások