Annyi szép emberei pillanat jelenik meg az emlékezet mozivásznán, a nehéz, de mégis gyönyörű gyermek- és ifjúkorból.
Az imént R. Jucival beszélgettünk chaten drága osztálytársammal. Megjelent Dombóvár: alma materem és a szomszédságában a híres templom, melynek lépcsőjén érdekes, mindig eszembe jutott számtalan „szebbnél szebb gondolat”. Le is ültem, és igyekeztem papírra vetni ott hirtelenjében azokat, ám a lányok, köztük Juci is, sürgettek, hogy mindjárt lejár a kollégiumi rövid kimenő, és ha nem érünk be időben, büntetést kapunk. Szedtük is a lábunkat, rohantunk az iskola és a kollégium közötti barnás-vöröses salakos udvaron keresztül, nemigen késtünk el az évek során. Szerettem a kollégiumot, nemcsak a pazar, változatos étrend miatt, hiszen olyan ételeket főztek, amilyenekről addig nem is tudtam, a férfiszakács és a főzőnő igencsak kitett magáért. Kaptunk csokoládét is, vacsorára igazi jókora békebeli lyukacsos trappista sajtszeletet. Mivel nem szerettem a tejet, ha módomban állt, sajtra cseréltem. A sajtszeleteket összegyűjtöttem az ételtartó dobozban, a közös hűtőben tároltam, hazautazáskor ezt a csemegét vittem haza a családnak, leginkább apám örömére, aki még nálam is jobban szerette a kiváló minőségű sajtot.
Nehezemre esett a feszes időkorlátokat, a katonás életrendet, a kimenő és hazautazás-megvonásokat megszoknom, de rendszert képeztek akkori és későbbi életemben is. Minden osztálytársamat szerettem, a kollégistákkal szinte családot alkottunk, hiszen a közös sors jobb közösségé formált bennünket, hiszen egymás mellett még szorosabbá vált a kapcsolatunk. Nem ismertük az irigységet, a féltékenységet, ha valaki randevúra ment a vasárnapi kimenőjén, a legjobb, legdivatosabb holmikba öltöztettük, így jártak lányról-lányra a tehetősebbek barna és bordó orkánkabátjai.
Szabad időnkben mindenki azt csinált amihez kedve volt, én rengeteget olvastam,még éjjel zseblámpa mellett a takaró alatt is. A kitépett füzetlapokra hirtelenjében lekapott „verseket” néha felolvastam a lányoknak, majd egy akkoriban nagy kincsnek számító sima lapos spirálfüzetbe Juci másolta át tollal és gyöngybetűivel a verseimet. Szekrényem valamelyik dobozában őrzöm ezt az értékes, agyonlapozott, megsárgult relikviát, a segítő kéz emlékét, Juci ajándékát… közösen eltöltött idő hozadékát.
Ahogy öregszem, egyre gyakrabban tévedek vissza a múltba – minden és mindenki megelevenedik – minden mozdulatra, apró rezzenésre emlékszem, csak a szeretett lényeket és a tárgyakat nem tudom megérinteni…
Hozzászólások