Valójában nem tudom, hogyan kezdődött, sőt azt sem tudom, hogyan folytatódott a dolog. Ha folytatódott egyáltalán valami is! És a vége…!
Napok óta mindannyian láttuk már a férfit, amikor valaki szóvá tette. Milyen különös, esernyővel és kutyával… Hogy a dologban bármi különös volna, ezt addig senki sem gondolta. Ettől kezdve azonban mindannyian különösnek találtuk. Az esernyőt és a kutyát? Vagy magát a férfit? Inkább így együtt a hármat.
Világos nadrágban és sötétebb ingben járt, vékony volt, rövid hajú és kortalan. Sem szakálla nem volt, sem óralánca, sem kézitáskája. Egyik kezét többnyire a nadrágzsebébe rejtette, a másikban az összecsukott ernyőt szorongatta. Mint valami ékszert, alig észrevehetően. Légies volt a férfi, mint egy jelenés. Egyszerre szomorú és tiszteletet parancsoló.
A kutya mindenhová követte, kistermetű, szürke, nyírott kutya, két lépéssel mögötte járt, és ugyanolyan rejtélyes volt, akár a gazdája. Mégsem mondhatom rá, hogy a kutyás férfi – esernyővel, sem azt, hogy az esernyős férfi – kutyával, mert ez a kettő csak kellék volt, érdektelen kulissza a férfi hátterében.
Mondom, már napok óta láttuk, és amikor egy kimondott szó nyomán tudatosult bennünk, már szinte hozzátartozott a tájhoz. A Balatonnak, a parti sétánynak, a mólónak, a vízbelépő köveknek már szinte természetes tartozéka lett. A férfi – esernyővel és kutyával.
Többnyire hajnalban lehetett látni, alig kelt a nap, ő már ott lépegetett a nyárfák és a berkenyebokrok között, a friss reggeli szélben. Két kezét összefogta a háta mögött és állt a vízparton. Mozdulatlanul, percekig, a kutya mellette feküdt vagy állva figyelte gazdája mozdulatlanságát.
Valami régi, távoli, balatoni emlékre figyelhetett. Egy hangulatra, egy gesztusra, egy mondatra, valahonnan a nyolcvanas, a hetvenes, vagy talán a hatvanas évekből. Igen, valahová oda fúrhatta vissza magát az időben. Egy mozdulatért, egy mondatért, amely csak őbenne zengett fel. Amely itt, a Balaton partján, talán éppen a sétány nyárfái alatt hangzott el valamikor, és amelyért most visszajött, hogy megkeresse.
Talán tudta, hogy az elhangzott szó, ha el is halkul, meg soha nem szűnik, ott lebeg, ott suttog, ahol kimondták – az idők végezetéig. Talán egy ilyen mondatért jött el, jött vissza? Azt a rég elhalt mondatot akarta kihallani a habok csobbanásából, a szél meg-megzörrenéséből és a kofa-sirályok rikácsolásának zűrzavarából? Meglehet…
A férfi, esernyővel és kutyával álldogált és hallgatott. Ment, nem lassan és nem sietve. Nem volt ez séta, de nem volt görcsös keresés sem. Mint aki tudja, miért jár a parton, mert megtalálta, amiért idejött…
Szemben Tihany sötétlett. Úgy állt a férfi, hogy a nyárfa ágai boltozatos félgömböt képezzenek, a félgömb alján, mint játékvár húzódott meg a roppant félsziget, tetejébe tűzve a kéttornyú templom, akár egy gyufásdoboz.
Nézte a szüntelenül érkező habokat, onnan szemből, valahonnan a múltból. Üzenet jött rajtuk, talán egy negyvenéves férfitől, egy harmincéves fiatalembertől, vagy egy húszéves diákgyerektől, aki valamikor ott szemben… Zavaros lett a kép, egy hajó fehér nyilat húzott bele jobb felől, egy szörfös lány két keble gömbölyödött bele bal felől, a tisztelettudó eb pedig a közeli horgásznak vakkantott „Jó fogást!”.
És lányok, nők, asszonyok intettek és nem intettek. Felbukkantak fehér ruháikban – és nem jelentek meg többé, makacsul, felidézhetetlenül.
Gyakran fújt a szél ezen a nyáron, a férfinak rövid haja volt, amely azonban soha nem rezdült meg a szélben. Vékony pulóver volt rajta, gallér nélküli, azt sem lobogtatta a szél. Mozdulatlan volt a férfi, akár egy szobor. Ha ment, akkor is mozdulatlan volt… Mi legalábbis így láttuk.
A férfi soha nem ült le a Balaton-part kőpárkányára, vagy a móló hullám mosta szikláira, hogy a kitartó horgászokat bámulja. Az a különös déli növény, valami fenyőfajta, amelyik csoportokat alkotott a parton, amellett szívesen elálldogált. Sűrű volt, és mély árnyékot vetett a férfi világos nadrágjára és sötétebb pulóverére. Tévedtem, amikor korábban azt mondtam, hogy ing volt rajta.
Végigment a sétányon, de soha meg nem állt sem a hordót formázó kis borozók, sem a nádfedeles vendéglők előtt. Átnézett rajtuk, meg azokon is, akik előtte, körülötte támaszkodtak, hangoskodtak, vagy akár csak álltak és nézték a hallgatag férfit.
Átnézett rajtuk, átnézett a túlpartra. Volt ott egy nádas, amelyen egyszer keresztülcsörtetett egy fiatalember, hogy elérjen egy vitorlást és rajta valakit. És volt egy félhomályos terasz, amelyik egészen a tó fölé hajolt, és ahonnan tánc közben a vízben ringó csillagokat lehetett látni és talán kézzel megérinteni is. És volt valahol egy présház, túl a falun, túl a vasúton és a mozgalmas országúton, már közelebb az éghez, mint a vízhez, ahol… ahol mi is történt, zavaros a kép… Lehet, hogy csak várt valaki valakire, esetleg egy lányra, aki azonban nem jött el? Vagy egy másikra, aki éppen, hogy elment vele, de otthon volt a marcona pincegazda. Vagy csak egy üveg borról volt szó és éppen hogy nem volt otthon a pincegazda? Az egész valahogy széjjelreszketett az idő örökkön érkező, zöld hullámain.
A kutya csöndesen poroszkált a férfi mögött, időnként elkóborolt, de soha sem tíz lépésnél távolabbra, az ernyő egyetlen intésére a helyén termett: kétlépésnyire a gazdája mögött.
A vitorlás, azzal is történhetett valami, a férfi szinte leláncolta a szemével azt a széltől megdöntött csillaghajót, ott bent, mélyen. Talán hogy jöjjön közelebb, ahol jobban láthatja, vagy, hogy tűnjék el örökre. Vagy esetleg a víz fenekére kívánta…
Néztük a férfit, figyeltük a szemünk sarkából, aztán már egészen közel mentünk, és a szeme közé néztünk. Szürke szeme volt, valaha talán zöld lehetett, esetleg barna. Ugyanolyan meghatározhatatlan, mint a kora. De nem bánta, ha nézzük. Nem nézett vissza ránk, s ha nézett is, nem látott minket. Mintha befelé nézett volna.
Hogy hol lakott, fogalmunk sem volt róla. És hogy levetkőzött volna, vagy strandpapucsban-törülközővel…? Ugyan! De az esti táncos fiatalok közé sem keveredett. Meg az üdülőházak ballagó nyugdíjasai közé sem. Nem tartozott közéjük. Senkihez sem tartozott.
És bizonyára nem is tartozott senkinek. S ha tartozott is valaha, mindent elkövetett, hogy megfizesse tartozását. Ebben telt, ebben telhetett az élete, hogy rendezze benne a számadását. Mindenkivel, a maiakkal és a tegnapiakkal. A maiakkal nem volt nehéz dolga, elment mellettük, sem számlát, sem adósságot nem hagyott maga után. De a tegnapiakkal! Nőkkel, ígéretekkel, emlékekkel, amelyeket megőrzött és nem engedett elfakulni, amelyeket végleg ki akart tiltani az életéből, és amelyektől mégsem bírt szabadulni.
Egyszer utolérte az eső. Hirtelen jött, mint általában a balatoni viharok. Hideg, szürke, gonosz eső, széllel és villámokkal. Recsegtek a fák. Mi bemenekültünk a sétány egyik borozójába. A part egy pillanat alatt néptelenné vált. És akkor megjelent a férfi. Ment, ugyanabban az iramban, mint egyébkor, ment az esőben, ugyanúgy, mint verőfényben vagy a hajnali derengésben. Feje fölött pattanásig feszült a fekete ernyő. A kutya a lábánál lépegetett. Ettől a naptól kezdve tiszteltük a férfit – és egy kicsit félni kezdtünk tőle. Bizonyára valakit védett az eső elől is és magához ölelt szorosan. Valakit a régiek közül. Talán értik, hogy gondolom. Most már én is értem, akkor inkább csak nevettünk rajta.
Aztán egyre több lett az esős nap. A szezonvég esőbe és érdektelenségbe fulladt. A vendégek először a házakba és a kemping sátraiba menekültek, aztán lassan hazaszállingóztak. Szépen, észrevétlenül. Amikor a nap újra kisütött, már alig lézengtek a parton.
Csak napok múlva vettük észre, hogy eltűnt a férfi is, az esernyővel és a kutyával. Valaki szóvá tette, és akkor döbbentünk rá, hogy már nincs itt. Észrevétlenül tűnt el, ahogy megjelent. És ahogy észrevehetetlen volt, amíg közöttünk tartózkodott. Vagy inkább velünk egy időben, velünk egy helyen. Mi nem tudtuk, hogy ki ő, ő valószínűleg nem tudta, hogy rajta kívül más is volt ezen a nyáron a Balatonnál.
De vajon ott volt valóban? És ő volt? A férfi, esernyővel és kutyával…?
Hozzászólások