Jánost leküldte a felesége az ÁBC-be, hogy pár dolgot vásároljon. Ami kell, azt felírta egy cetlire.
– Nézd meg, hogy ezek közül mit lehet venni és mennyit. A cukor, a liszt és az étolaj érdekelne – hangsúlyozta Erzsi, a felesége. Jánosnak erre a mondásra, mivel közel volt a nyolcvanhoz, eléggé rossz emlékek jutottak az eszébe.
Úgymond, mikor született, akkor már két-három évvel túl voltunk a második világháború elkezdésétől. Lengyelországot már lerohanták a németek, de azért még itthon nem szabályozták, miből mit és mennyit lehet venni.
A kezdeteknél – úgy hetven év után, tehát napjainkban, először az a bizonyos covid járvány borzolta az emberek idegeit, ma meg az ukrán-orosz háború.
– Már sosem lesz békés időszak? Csak a megkötések, szabályozások mentén lehet élni? – kérdezte önmagától János és ideges lett. Eszébe jutott az a bizonyos múltszázad időszakának negyvenes évei. A háború már akkor javában dúlt, még nem teljesedett ki teljesen, de szele megcsapta az embert.
– Akkor én még kis palánta srác voltam – gondolkodott János. – Olyan öt-hat éves lehettem, de sok mindenre ma is jól emlékszem.
Aztán ezzel a bevásárlással, meg a vételi szabályozással, eszébe jutott a nagymama éléskamrája. Olyan erővel törtek elő a képek, hogy hirtelen minden eszébe jutott.
– Ha bemehettem ebbe a kamrába, az ünnepnapnak számított. Persze nem egyedül, a nagymama mindig jött velem, inkább ő invitált, hogy nézzek szájjel, milyen csodálatos itt minden. Valóban ez a nagyszobának is beillő helység a kamra jelleggel elbűvölte az embert, hát még a gyereket, amilyen akkor még én voltam. Ugyanis ez a kamra a hosszúkás ház végében volt kialakítva, mégpedig úgy, hogy oda a fedett folyosóról, három lépcsőn kellett lemenni. Megvilágítása két oldalról volt, az egyik ilyen téglalap alaki kis ablak a folyosóra nézett, a másik, megfelelő magasságban (ne lehessen bekukucskálni), a szomszéd felől. Ez a két ablak kissé kísértetiessé tette ezt a helyiséget, de a két ablak fénye elegendő volt a csodálkozáshoz.
– Azért mondom, hogy csodálkozáshoz, mert ott minden olyan meseszerű volt. Első alkalommal azt hittem ilyen nincs, de ott álltam a nagymama mellett, a kissé hűvös, pinceszerű óriási helyiségben.
– Mindjárt, ahogy lementünk jobbra egy több tagból álló polcsor volt, egészen a plafonig. Ezen aztán mindenféle befőtt, főzött paradicsomlé, olyan borosféle üvegekben, hátrébb eltett esetes uborkák sorakoztak, a sarokban a polc végében káposztás hordó, csavaros fedéllel lezárva. Az üvegek száma megszámlálhatatlan volt számomra, de ahogy most visszagondolok, csak a paradicsomos üveg volt vagy száz. A cseresznye, meggy, körte, barack, ribizli, egres, meg ami még felelhető volt a kertben, vagy éppen a piacon, (még sárgadinnye héja cukor szirupba is volt itt), mind ide kerültek. Ennek az üveg kavalkádnak az adta a különleges szépségét, hogy ahányféle gyümölcs, annyiféle színes krepp papírral volt a celofán felett befedve. Erre a nagymama nagyon sokat adott, sokszor napokig az volt a szórakozása, hogy befedte ezeket az üvegeket. Ez aztán egy színes kavalkádot adott az egésznek, szájtátva néztem, szólni nem tudtam. A nagymama arcát nem felejtem el, mosolygott és nagy öröm ült az arcára. Boldognak láttam.
– Ez az éléskamra még sok különlegességet is tartalmazott. Télen mindig vágtak disznót, azt feldolgozták. Volt sonka, szalonna, no meg kolbász. A felfüstölt sonka, meg kolbász a szalonna oldalak kíséretében a plafonra szerelt rudakon lógtak, sorban felfüggesztve. Szép és kívánatos látványt nyújtott. A másik sarokban fából készült, nagy ládák voltak egymás mellett, teteje felnyitható volt. Ebben tárolták a kenyérnek szánt lisztet, meg a kalács sütéshez az úgynevezett nullás lisztet.
– A másik sarokban pedig egy fakerettel elhatárolt, négyzetszerű részben volt a burgonya. Ha bementél, ennek a helyiségnek valami különleges illata volt. Nehéz leírni, mert érződött a savanyú káposzta erjedő illata, a füstölt húsok füstös illata, már tavasz felé az ott felejtett csonkokon megjelent a penész, de az egyik polcsoron tárolt alma és téli álló körte illata sokszor közömbösítette e szagorgiák elő-elő bukkanó orrot irritáló harcát.
– A nagymama szeretett kalácsot, meg pogácsát sütni. Itt ebben az éléskamrában mindig meglehetett találni a friss sütemények nagy halmait. Kedvenc süteményünk volt az öcsémmel a nagymama fonott kalácsa, amely foszló volt és édes.
– A nagymama, ha jó kedve volt, mindig énekelte a maga költötte szövegű kis dalt, hogy –„vár a nagymama, meg a kávé”.
Na, aztán ez a kávé valami fenséges volt. Ez egy sima tejeskávé volt, a kávé benne cikória kávéból főtt, édes volt, a gyerekek ezt szeretik. A nagymamától olyan ötszáz méterre laktunk, de mi ketten, minden reggel elfutottunk hozzá, elfogyasztottuk a kávét, meg a kalácsot és irány a megunhatatlan játék.
– Ehhez a nagymama éléskamrájához még hozzá tartozik egy történet. A nagymamának két gyereke volt, a nagyobbik lány, a kisebb fiú. Ezt a fiút, mi csak Öcsinek neveztük, ő volt a nagybátyánk. Már legénysorban volt ez az Öcsi, és mint a legényembereknél előfordul, hogy esténként el-el borozgatnak, és amikor Öcsi hazaért, éhes volt. Főtt ételt nem kívánta, inkább lement a nagymama éléskamrájába, ott elfogyasztott pár pogácsát és megivott rá egy üveg paradicsomléét. Ez utóbbi a gyomrában keletkezett savakat is közömbösítette.
János bevásárolt a boltban, a felesége általi kiírásnak megfelelően, amit kért, vehetett belőle kettőt. Ez ugyan nem sok, de hova is tenné?
– Én nem értem ezt az éléskamra kérdést. Régen, a falusi házban mindennek volt helye. Így alakították ki az éléskamrákat, melyekben sokféle, gyomornak tetsző dolgot spájzoltak el. Nem volt gond, hogy a boltban kapható-e, vagy sem. A bolt is más volt, mint most. Kezdetben Közértnek nevezték. Kellett is a közösségért forgalmazni, mert a panelházakban akkora éléskamra volt (ha tervező tervezte is), hogy abban két kiló krumplinál, pár fej hagymánál, több nem is fért el. Aztán jött az ÁBC. Ez már egy nagyobb bolt volt, formájára és nagyságára, a nagymama éléskamrája vagy négyszer-hatszor is belefért volna. A kezdőbetűknek az volt a jelentése, hogy Állami Bevásárló Cikkek tárháza lett. De aztán fordult a világ, még nagyobb bolt kellett annak a sok embernek a nemlétező éléskamra béli dolgok otthoni tárolására. Ez elnevezték CBA-nak. Mivel a bevásárlás már családi feladattá vált, így biztos abból a jelentésből indultak ki, hogy ez Család Barát Adagoló. – ezen még János is mosolygott, fura helyzet, fura világ. Tulajdonképpen nem más történt, államosították a „nagymama éléskamráját”.
Közben a nagy eszmefuttatás közepette haza is ért. Az asszony kérdi tőle:
– Mindent kaptál, apukám?
János bólogatott és nem tudta kiverni fejéből azt a bizonyos „nagymama éléskamráját”.
Hozzászólások