Lucullusi lakoma a fronton
„Délután három óra után értünk az ellátó-állomásra, s ott elállt szemük-szánk. A megérkezésnél a konyakok különböző minőségei, kubai szivarok és hidegtálak, sonka, kaviár, szardíniák, szalámik, egyéb felvágottak vártak bennünket, amiket itthon sem evett az ember minden nap. Azután finom ebéd következett – a menüre ennyi év után már nem emlékszem -, utána pedig számos, jobbnál-jobb borfajtát szolgáltak föl, a tokajitól kezdve az egrin, a badacsonyin keresztül a pécsi cirfandliig és a szekszárdi burgundiig minden volt az asztalon. Ha csak egy alkalom erejéig is, ízelítőt kaptunk ekkor, hogyan is él a vezérkar. Mondanom sem kell, ki is használtuk a lehetőséget, ettünk, ittunk becsülettel.
Úgy este nyolc óra körül az ezredesek, őrnagyok, századostól felfelé elmentek, s magunk maradtunk, fiatalok. Lovainkat a lovászok már evés után hazavitték, mi pedig nyugodtan maradtunk, és ’előszedtünk’ egy-két magyar nótát. Biztosan volt már éjfél, amikor szólt a sofőrünk, hogy jó lenne elindulni, mert először ugyan csak az eső esett, de azután már elkezdődött a havazás, s ekkorra már fagyott is. Ez a rossz hír a vidám hangulatunkat ugyan elvenni nem tudta, de volt bennünk még annyi értelem, hogy megértettük: el kell indulni!
Hóesés, eltévedés, elakadás, segítségkérés
Mi hárman az alakulatunktól, Michéli Miska, Dömötör János és én, a sofőrünkkel együtt beültünk az autónkba és elindultunk. Akkorra már annyira fagyott, hogy az út tökéletes jégpálya volt. Menni csak lépésben lehetett, látni pedig a sűrű hóeséstől alig valamit. Hangulatunkat még ez sem tudta elrontani, míg a sofőrünk ki nem jelentette, hogy fogalma sincs, merre járunk! Némi tanakodás után elindultunk az egyik irányba, s mentünk mindaddig, amíg az egyik domboldalon vezető úton meg nem csúsztunk, és a kocsink oldalazva nem kezdett egyre lejjebb ereszkedni. Ekkor megálltunk, mi hárman kiszálltunk, s tolni kezdtük az autót. Szegény autó oldalazott, farolt, csúszkált össze-vissza, csak előre nem ment, hiába vetette sofőrünk minden gyakorlatát latba. Amikor már teljesen eláztunk, és a köpeny is páncél-keménnyé fagyott rajtunk, visszaültünk a kocsiba, belátván azt, hogy nem tudunk magunkon segíteni. Abban az időben a kocsiknak nem volt fűtése, mi magunk melegítettük be a fülkét egy kissé. Ez a kis meleg is elég volt ahhoz, hogy hajnalig szundíthassunk egy kicsit.
Amikor kivilágosodott, akkor néztünk körül. Egy dombokkal körülvett völgybe csúsztunk le, s a fölfelé vezető út olyan meredek volt, hogy oda még száraz útviszonyok között sem tudtuk volna fölnyomni az autót, nem ám, hogy ilyen korcsolyapályán! Láttuk, hogy haza csak úgy juthatunk, ha külső segítséget tudunk szerezni. Körülnéztünk, hogy a dombok felett hol látunk egy kis füstcsíkot az ég felé kanyarodni. Annyi szerencsénk ugyanis már volt, hogy a hóesés megállt, és az ég kiderült. Hamarosan észre is vettünk egy kis füstgomolyagot, amelynek az irányába ketten elindultunk. Talán úgy két kilométeres gyaloglás után elértünk egy kis faluba, ahol az első házba bekopogtattunk. Hamarosan előkerült a helyi elöljáró, a sztároszta, akinek kézzel-lábbal elmagyaráztuk szorult helyzetünket, és a segítségét kértük. Ő nagyon segítőkész volt és megígérte, hogy összeszed 8-10 embert meg legalább négy „panye-lovat”, és kihúznak bennünket.
Belekóstolunk az ottani falusi életbe
Ott vártunk két-három órát, míg a sztároszta megjelent a segítséggel és visszaindulhattunk. Ez az idő azonban nem telt el haszontalanul, mert nem mindennapi tapasztalatokat gyűjthettünk ez alatt. A háziasszony ugyanis – hogy ideillő hasonlattal éljek -, mint kisült, éppen kenyérsütéshez készülődött. A lakás berendezése a megszokott szláv parasztházé volt. Óriási kemencével volt ellátva, amelynek oldalához körülbelül 50-60 cm magasan egy padkaszerűség volt kiépítve. Ezen a padkán aludt éjszaka az egész család. A padka alatti rész éléskamrául szolgált, ahol zsákokban állt az élelmiszer. Az asszony előhúzott egy jókora zsákot, amiből megtöltött egy fél méter nagyságú famozsarat, majd a mozsár tartalmát szorgosan törni kezdte. Megtudtuk, hogy szárított vadkörtét igyekszik a lehető legfinomabbra törni. A megtört vadkörtét összegyúrta a közben megfőtt krumplival, cipókat formált az így kialakult masszákból, és betolta a kemencébe megsütni. Még ott tartózkodtunk, amire a cipók kisültek, s nagyon kedvesen minket is megkínáltak véle. A cipók külseje nagyon gusztusosnak látszott, de amikor kettétörték, a belsejük olyan fekete volt, mint a sár. Megköszöntük a szívességüket, s bár már kezdtünk éhesek lenni, nem kértünk belőle. Azután ahogy a sztárosztával, az embereivel meg a lovakkal megérkeztünk az autóhoz, már minden simán ment. Megmutatták az útvonalat, merre induljunk Krasznoje felé, s úgy dél körül már oda is értünk. Nagy örömmel fogadtak bennünket a bajtársaink, mert elképzelni sem tudták, hogy ebben a hirtelen ránk szakadt télben hol is akadhattunk el.
Ehhez az időponthoz és eseményhez rögződik az 1942-es esztendő telének a beköszöntése, ezért emlékszem rá ilyen pontosan. November 6-tól éjjel mínusz 20-25 fok, nappal meg mínusz 10 fok körüli volt a hőmérséklet. A falu lakossága is fölkészült a télre. Ez a következőképpen zajlott le. A házak körül kb. 30 cm távolságban egy 40 cm magasságú, vesszőből font rézsű volt. A rézsű és a ház közötti távolságot földdel töltötték ki. Ez az eljárás azt a célt szolgálta, hogy a tél beálltával karvastagságú husángokat tudjanak a földbe szúrni, amelynek a fölső végét a zsuppfedélbe akasztották be. Az így keletkezett hézagot a ház fala és a husángok között tehéntrágyával gyömöszölték tele, jó keményen. Ez szigetelte a házat, s védte a lakóit a kegyetlen télben. Az ottani emberek pedig hihetetlenül bírták a hideget. Ezen mi nem is csodálkoztunk, amikor láttuk, hogy már a gyerekek is hogyan edződnek hozzá ehhez. Amikor nap közben mínusz 5-10 fokra ’fölmelegedett’ a levegő, a 8-10 éves gyerekek a meztelen lábukra kötött síléceken kezdtek el csúszkálni, sokszor órák hosszat a szabadban tartózkodva. Kutya bajuk sem lett ettől, még csak náthásak sem lettek!…”
Szóljon hozzá!