Siker. Remek darab, remekül eljátszva. Csak sajnálhatják azok a színészek, akiknek nem adatik ilyen „hagyományos”, egyszerű, ember és jellemábrázolási lehetőség, a helyzetek, szituációk kiaknázása, az emberi jellemek kibontása, a kapcsolatok alapos bemutatása. A darabot be sem kell mutatnom, sokszor szerepelt – legalábbis magyar földön – a színpadi deszkákon.
Támadi Anita és Kováts Dóra indítják a darabot, a díszlet remekül kitalált, nekem tetszik. Funkcionális, középen begurul a valódi motorral Stanley, a feljáró csigalépcső jó kényelmetlen az emeleti garzonba, a másik lakható szoba is célszerűen van kialakítva, elől bejárható térrel, kis emelvényen a háló, függönnyel eltakart fürdőszoba. Minden kis zug ki van használva, mégis levegős. Ezt, a díszleten túl Blanche alakítója, Pap Lujza jelenléte tölti meg kimondhatatlan, finom feszültséggel. Ahogy belép szikrázni kezd a levegő.
Az a piszkos kapitalizmus – tömték a fejünkbe a múlt században, és felnőtt másfél nemzedék abban a szent hitben, hogy a szocializmus elhozza a felszabadulást az elnyomás alól. Az agresszorok elnyerik méltó büntetésüket, miénk a jövő „Föl, föl, ti rabjai a földnek”. S mert nem engedtek a határon túlra, el is hihetted, itt a szabadság nálunk, mindenki egyformán dolgozhat(na)… és ekkor képbe jött az akarás, a kedv, a munkába vetett hit, a munkák egymáshoz méricskélése, a kétkezi munka túlértékelése… tanították, a tudatlanság miatt durva a paraszt, mert kemény munkával műveli a földet, hogy te, kényes „úri” palánta, tudománnyal tömhesd a fejed. De hiába a vájtfülűek tudása, magasabb rendű ideák szeretete, ha testi indulatainak nem tud parancsolni. Megfelelő iránytűt nem ad kezébe sem a marseillaise, sem a fö- föl ti rabjai, a papokat képmutatóknak tartva száműzik a regiszterből. És da capo al fine, a spirálból kiszakadni nem lehet, az általánosítás megtalálja a helyét, a banális dolgok elnyomják a lírai futamok hangját, hogy aztán újra feltörjön, mert kell ott fenn egy ország, énekli félve, óvatosan az énekes, hogy rövid időn belül megint elnyomja hangját a fegyverek zaja.
Mit tehet az ember, ha nem tehet tulajdonképpen semmit? Marad a kéznél levő, baráti gesztus. Az önfeláldozó magatartás. A fegyvert ragadó kéz lefogása. A békítő hangnem. Míg az indulat megint el nem szabadul és követ kövön nem hagy.
Blanche-t, az érzékenylelkű tanárnőt fiatalkorában éri kiheverhetetlen trauma. Mikor fény derül férje homoszexuális hajlamára és az szégyenében főbe lövi magát, teljesen felborítja lelki egyensúlyát, és a még kialakulóban levő személyisége az övön aluli ütéssel nem tud megbirkózni. Saját gyengesége és a férfiak prédája lesz. A lélek felső régióiba menekül, míg testét áldozatul adja a ráéhezőknek. A nő, aki nem találja meg a labirintusból a kijáratot, bent ragad. Ha megfordítjuk a „szerepeket”, a férfi, aki ilyenné válik, mint Blanche, a nők kedvence lesz, akiért rajonganak, az erejéért, a férfiasságáért, a keménységéért, de a rajongás nem melegít, csak éget, amit itallal, kábítószerrel lehet ideiglenesen oltani. Míg rá nem megy az áldozat.
A színház nem tehet többet, bemutatja a folyamatot, elmeséli a történetet, közelebb hozza a kárvallott szereplőket, felismerteti a veszélyeket, a kiosztható szerepeket, a nézőtéren ülve szabadon dönthetsz, kivel azonosulsz, kinek a pártjára állsz. Merthogy ez történik. A látvány, a sztori megoszt, nem maradsz érintetlen, állást kell foglalnod. Beavatás ez az „élet iskolájába” a javából.
Kováts Dóra játssza Stellát, a naiv, jóhiszemű húgot, kedvesen, teljesen azonosulva szerepével, érzékeny szeretettel nővére, teljes bizalommal Stanley iránt, akivel közös gyermeküket hordja szíve alatt. Stanley éli a munkások nehéz életét a többiekkel együtt, érzékenynek maradva a lengyel eredetére utaló gúnyszavakra, kikapcsolódásnak ott a kártya s az ital, a buli. Így él az egész környék, szinte egymás szájában, de valamilyen elnyert boldogságban mégis, amit Blanche megjelenése zavar meg úri viselkedésével, finomkodó modorával. Nem illik ebbe a környezetbe. Itt mindennaposak a veszekedések, a szókimondós dühkitörések, verekedések, kibékülések. Senki nem gondol többet maga felől, mint ami, élni kell valahogy, és arra, amink van, vigyázni. Stanley-t is ez dühíti fel, hogy Blanche elkótyavetyélte a vagyont, aminek így ő is a kárvallottja lett. Ez szítja indulatait, mert a sűrűn emlegetett Napóleoni törvény értelmében a feleség vagyona közös a férjjel, így a veszteség az övé is. Az egyenrangúság ki van zárva, a férfié az elsőség a családban, ő a fej. Nincs is gond, amíg tart a szerelem. Blanche a független, aki védi, őrzi és büszke is szellemi képességeire, ismereteire, nem alacsonyodik le a tanulatlan proli szintjére, ami nyilván irritálja Stanley-t. Mihály Péter erőteljes karakternek játssza, durva, indulatos és fékezhetetlen. Az esti kártyaparti közbeni italozások a helyzeten nem könnyítenek. De faragatlanságában is érző, szerető férjnek bizonyul, félti feleségét, gyermekét. A lehetséges mentőöv Blanche számára Mitch lehetne. A gyámoltalan, anyja mellett maradó fiú szerepében Bellus Attila tisztességesen helytáll. A karakter nem annyira látványos, nem könnyű úgy megfogni, hogy emlékezzünk rá. Ez a darab leghálátlanabb szerepe, nehezebb elfogadható mentséget találni a férfi pipogyaságára. Nagyobb kihívás is egy művésznek. Bellus Attila megugorja. Pedig, ha van valami, amit szinte senki nem tud megbocsátani az ilyeneknek, az épp a szülőjétől elszakadni képtelen gyermeteg magatartás. Ez a figura számíthat a legkevesebb együttérzésre a néző részéről.
A szomszéd fiatal pár közül az Eunice-t alakító Támadi Anita mutatkozik be új oldaláról, a cserfes, a dolgokat határozottan kézben tartó, a párján nem csak veszekedéssel, de fizikailag is uralkodó nőt állít színpadra, de akinek szíve is van, csak esélye kevés kimutatni társa sorozatos ellógásai, kicsapongása miatt. A hangján kell még csiszolnia, hogy mélyebb regiszterekben is meg tudjon szólalni.
Bizonyára, ahány színésznő alakítja, annyiféle Blanche van a világon. Pap Lujza légies, kicsit finomkodó változatot választott. Ebben a fénytörésben mentette fel, adott magyarázatot a nő életére, habitusára. Végig fenntartja a néző kíváncsiságát, nem derül ki róla csak a legvégén, mi a mozgatórugója életstílusának, modorának. Az átmeneteket az igazmondás és hazugság között hajszálfinoman érzékelteti, végig fenntartja a feszültséget alakját illetően. Nem könnyen ítéled el, bár nem értesz egyet szinte semmivel, amit cselekszik. A lelki egyensúlyát elvesztő, de valamennyit még ott a mélyben rettegve őrizgető asszonyt látunk, akit ez a férfitársadalom, amelyik soha nem fog egyenjogúságot biztosítani a nőnek – tönkretesz. Kiszolgáltatottsága épp a többiek fölötti értelme, érzékenysége a lírai dolgok iránt, aminek kiteljesedését már kamaszként megtörték benne. A társadalom, a körülmények vesztese, akit nem lehet egyértelműen elítélni. Szenvedésének, megőrülésének oka a társadalom is. Megnyugvást csak a teljes egyenrangúság biztosíthatna férfi és nő között – de ez beláthatatlanul távoli. Most még meg kell elégednie az elmegyógyintézetbe vezető, rendkívül udvarias, úri modorban karját nyújtó Orvos (Bálint Péter) kézmozdulatával, ami a már nem magánál levő nő számára olyan, mint a fuldoklónak dobott mentőöv. Udvarias, együttérző és emelkedett. A sok durvaság, hangoskodás után megáll a levegő a színpadon.
Pap Lujza, Domján Edit-díjas színművész ezzel az alakításával újabb szintet lépett a szereppel való azonosulás és alakformálás játékában.
A darabot Kiss Csaba, Jászai- és József Attila-díjas rendező állította színpadra.
Szereposztás:
Blanche – Pap Lujza Domján Edit-díjas
Stanley – Mihály Péter
Stella – Kováts Dóra
Mitch – Bellus Attila
Eunice – Támadi Anita
Steve – Fritz Attila
Orvos – Bálint Péter
Nővér – Mikita Zsuzsanna Lilla
Díszlet-jelmez: Balla Ildikó
Dramaturg: Józsa Klára Emőke
Rendező: Kiss Csaba Jászai-díjas
(Képek forrása: Hevesi Sándor Színház)
Hozzászólások