Zalaegerszeg

Szálinger Balázs darabja a Hevesi Sándor Színházban Mit jelent odaadni a legféltettebb kincsed azért, amit meg akarsz nyerni? Foglya kell légy annak, aminek csínját bínját meg akarod ismerni. Most látom milyen ragadozó, aki ezt követeli, hogy csábít, habarít magába míg már nem látsz senkit-semmit rajta kívül. Izgalommal, gyönyörrel, szerelemmel kábít. Rabságod veszettül izgalmas.

A helyzet már történelmi. Megfigyelhető, mikor milyen színdarabokra fogékony a közönség, mikor mit tűznek repertoárra. Viszonylagos békében lehet ébreszteni a népet a belenemnyugvásra. Háborús körülmények közt vidámabb, könnyedebb műfajokra van igény. A jövőt mindig előre kell látni. Ha nem sikerül, el kell képzelni, meg kell álmodni.

Sosem gondoltam volna, hogy ezt így is lehet. Moliere: Tartuffe. Milyen jó, hogy Petri György újrafordította. Mikor még kötelező olvasmányként rágtam végig, nem érdekelt, elkábított a régies nyelvezet, unalmas volt, legyintett bennem a nagyképű fiatal: á, ilyen már nincs. És a por, ami rátelepedett eltakarta a lényeget.

Hál’Istennek nem vagyok színikritikus, így azt írhatok, amit érzek, gondolok, hiszek. Először jut eszembe a repertoárról gondolkodni. Ez a két, külön-külön remek előadás kezet fog egymással bennem. E két, frissen bemutatott előadás között érdekes analógiát vélek felfedezni. Már két sor is lehet vers, ez a két előadás is párhuzamosan fut, nem csak a színház repertoárján, gondolati szinten is, az én fejemben.

Siker. Remek darab, remekül eljátszva. Csak sajnálhatják azok a színészek, akiknek nem adatik ilyen „hagyományos”, egyszerű, ember és jellemábrázolási lehetőség, a helyzetek, szituációk kiaknázása, az emberi jellemek kibontása, a kapcsolatok alapos bemutatása. A darabot be sem kell mutatnom, sokszor szerepelt – legalábbis magyar földön – a színpadi deszkákon.  

Sírjunk vagy nevessünk, vagy sírva nevessünk – mi kell a tragikomédiához? Kell egy jó kis diktatúra, olyan szocilista fajta, legyen komoly és kibírhatatlan, de azért nevessünk rajta. Böhm György eldöntötte. A tanú (film)sikerét felül nem múlhatja, de a fennvaló segítségére siet és aktualitásba hozza a témát.

Az 1848-49-es szabadságharcunk emléke mai napig nemzetünk nagy büszkesége. Hős anyák fiaikból hősöket nevelnek, értelme van a becsületnek. Tisztességes a hazáért küzdeni. Az ellenséggel szemben csak felemelt fő nyerhet tisztességet, a lehajtott csak Krisztus előtt bocsánatot. Az alázat és alázatoskodás közti különbség éles. Az anya szabadságra, egyedül Isten előtti alázatra tanítja őket. 

A színház honlapján olvashatjuk: 1936-ot írunk. V. György fia, György pszichés dadogása miatt alkalmatlan arra, hogy tömegek előtt szerepeljen, és retteg a megszólalástól. Holott erre nagyon nagy szüksége lenne egész Angliának, hiszen Európát egy ördögi szónok viszi a teljes őrületbe: Adolf Hitler. Egy zseniális beszédterapeuta és egy fantasztikus ember, Lionel Logue segít a királyi család tagjának, hogy ember legyen. Hogy király legyen.

Mindennek van valamilyen haszna. A sokadik előadást nézhetem, a társulat túl van a kezdeti izgalmakon. Meleg van. Nincs telt ház, de lelkes kis közönség. A szülők örülnek szereplő gyerekeiknek, a színészek, hogy végre látják is őket a nézők, a rendező, hogy dolgozhat, a színház, hogy beindult újra. A közönség, hogy tapsolhatja őket.