Hál’Istennek nem vagyok színikritikus, így azt írhatok, amit érzek, gondolok, hiszek. Először jut eszembe a repertoárról gondolkodni. Ez a két, külön-külön remek előadás kezet fog egymással bennem. E két, frissen bemutatott előadás között érdekes analógiát vélek felfedezni. Már két sor is lehet vers, ez a két előadás is párhuzamosan fut, nem csak a színház repertoárján, gondolati szinten is, az én fejemben.
Annyi interjút készítettek önnel, kedves igazgató úr, hogy azon gondolkoztam, mit kérdezhetek, amit még nem… Cseng a telefon, a kétéves kisfiú már kiáltja: Anya, anya…! A két kisebbik gyermekével jött fel az irodába, a harmadik emeletre, és ez így megy, napok óta. Próbálják a következő darabot. Kőműves Kelemen, amiben ők is szerepelnek. Nem anya. Folytathatjuk. Van olyan, amit nem kérdeztek meg, de elmondaná, szívesen?
Siker. Remek darab, remekül eljátszva. Csak sajnálhatják azok a színészek, akiknek nem adatik ilyen „hagyományos”, egyszerű, ember és jellemábrázolási lehetőség, a helyzetek, szituációk kiaknázása, az emberi jellemek kibontása, a kapcsolatok alapos bemutatása. A darabot be sem kell mutatnom, sokszor szerepelt – legalábbis magyar földön – a színpadi deszkákon.
Sírjunk vagy nevessünk, vagy sírva nevessünk – mi kell a tragikomédiához? Kell egy jó kis diktatúra, olyan szocilista fajta, legyen komoly és kibírhatatlan, de azért nevessünk rajta. Böhm György eldöntötte. A tanú (film)sikerét felül nem múlhatja, de a fennvaló segítségére siet és aktualitásba hozza a témát.
Az 1848-49-es szabadságharcunk emléke mai napig nemzetünk nagy büszkesége. Hős anyák fiaikból hősöket nevelnek, értelme van a becsületnek. Tisztességes a hazáért küzdeni. Az ellenséggel szemben csak felemelt fő nyerhet tisztességet, a lehajtott csak Krisztus előtt bocsánatot. Az alázat és alázatoskodás közti különbség éles. Az anya szabadságra, egyedül Isten előtti alázatra tanítja őket.
A színház honlapján olvashatjuk: 1936-ot írunk. V. György fia, György pszichés dadogása miatt alkalmatlan arra, hogy tömegek előtt szerepeljen, és retteg a megszólalástól. Holott erre nagyon nagy szüksége lenne egész Angliának, hiszen Európát egy ördögi szónok viszi a teljes őrületbe: Adolf Hitler. Egy zseniális beszédterapeuta és egy fantasztikus ember, Lionel Logue segít a királyi család tagjának, hogy ember legyen. Hogy király legyen.
Mindennek van valamilyen haszna. A sokadik előadást nézhetem, a társulat túl van a kezdeti izgalmakon. Meleg van. Nincs telt ház, de lelkes kis közönség. A szülők örülnek szereplő gyerekeiknek, a színészek, hogy végre látják is őket a nézők, a rendező, hogy dolgozhat, a színház, hogy beindult újra. A közönség, hogy tapsolhatja őket.
A színpad sötét, a hátsó felületre vetített képsorok mintha ősködből, ükapáink korából üzennének, szemünk előtt bontakozik a gyönyörű táj. A szülőföldhöz való ragaszkodást, hűséget tolmácsoló vers sorait hallhatjuk. A darab cselekménye az ezernyolcszázas évek végén játszódik – Rákosi Viktor regényének második részéből ollózták a szerzők a darab szövegét –, a regény 1903-ban született, jóval Trianon előtt.
Miközben az ország színésztársadalma forrong, háborúzik, világot megvált, tüntet – itt azt látjuk, amiből a színház meg tud élni. Jókedvvel mutatják be, mitől döglik általában, de konkrétan is a légy.
A csomagolás mindig számít. Ezt a ’90-es években hallottam először egyik zalaegerszegi barátnőmtől. Bármi csekélységet adott ajándékba, gyönyörűen becsomagolta. Nem is a benne levő, hanem a gesztus szerezte meg az örömöt.
Egy színházi előadás mindig hátrányból indul, ha ugyanazt a sztorit már filmen is bemutatták. Kivált, ha olyan hírességek játszanak benne, mint Meryl Streep, Julia Roberts és mások. Nos ez alkalommal büszkék lehetnek a zalaegerszegi színház művészei. Az összehasonlításban ők jönnek ki győztesen, csapatostul.
Zrínyi Miklós, a törökverő. Zrínyi Miklós, a költő. Zrínyi Miklós, a magyar hős: ősünk, tanultuk volna annakidején, de nem tanultuk. Nem is foglalkoztatott, hogy ki volt, inkább egy nagyonrégikitérdekelmamár típusú alakja a történelemnek…, vagy irodalomnak..?
Csiszár Imre, Kossuth-, Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló művész – színházi rendező állította színpadra Shakespeare: A windsori víg nők című vígjátékát Zalaegerszegen, amit április 5-én mutattak be. Ő a 2017-es, a Thália Színházban megrendezett Vidéki Színházak Fesztiválján legjobb előadás díjával büszkélkedő Ötödik pecsét rendezője is. Most pedig egy harsány, kitűnő hangulatú vígjátékkal ajándékozta meg a közönséget.
Van nekünk itt egy nagyon közeli, nagyon egyszerű, nagyon belevaló színésznőnk, aki messziről indult, mélyről kezdte, minden akadályt sikerrel vett, igazi túlélő típus. Már nem találkoztunk kolleganőként a színpadon – ilyen ez a pálya. Az egyik jön, a másik megy. Ki hogy éli túl ezeket, és hogyan építi be később az életébe – emberfüggő. Ecsedi Erzsébet, többszörösen is díjazott színművésszel beszélgetek.
Idén januárban került bemutatásra Zalaegerszegen a Caligula helytartója című Székely János darab. Ez adta beszélgetésünk apropóját. Balogh Tamás számos szép szerepet, feladatot oldott meg pályája során, amiből a zalaegerszegi időszakot kísérhettem figyelemmel. Beszélgetésünk viszont főleg arról szólt, hogyan boldogulhatott az ember, aki 1944-ben született Magyarországon, akit én, az Erdélyben született, 1989-ben ismerhettem meg.