Hál’Istennek nem vagyok színikritikus, így azt írhatok, amit érzek, gondolok, hiszek. Először jut eszembe a repertoárról gondolkodni. Ez a két, külön-külön remek előadás kezet fog egymással bennem.(nk)
E két, frissen bemutatott előadás között érdekes analógiát vélek felfedezni. Már két sor is lehet vers, ez a két előadás is párhuzamosan fut, nem csak a színház repertoárján, gondolati szinten is, az én fejemben.
Közösségek sorsát bemutató előadások, történelmi és mítoszi keretben, előadásmódjuk tekintetében versszínháznak is tekinthetők, oratórikus forma a Volt egy seregünk, rockballada a Kőműves Kelemen. Mindkettő emlékező, múltba tekintő, és meggyőződések, hitek mentén alakul az emberek sorsa.
Jelenet az előadásból
A Volt egy seregünk emléket állít a Don kanyarban elpusztult magyar seregnek, nagyapáinknak. Kétségbeesett parancsnokok teljesítették az egymásnak ellentmondó és betölthetetlen ukázokat, magukra hagyva, prédául dobva a háború feneketlen gyomrának. Az előadás annyira megrendítő, a sírást vissza se tarthattam, úgy szakította fel mindannyiunkban a mélyen szunnyadó együttérzést meggyászolatlan halottaink fölött. Ki voltak szolgáltatva a természet, az időjárás, az éghajlat, a tél zordságának és feletteseik őrült, értelmetlen parancsainak. Ők nem futhattak el sorsuk elől, tökéletes börtönükké vált a helyzet. Hideg, távolság, emberi településtől elzárt helyen, jóformán fegyverek, minden támogatás nélkül, magukra hagyva, kitéve az ellenség támadásainak. A meggyőződés, hogy gondoskodnak róluk, lesz, amivel elvégezzék küldetésüket, fegyvereket kapnak, s a parancsnak való engedelmesség ott tartotta őket a hó és fagy fogságában.
Sokunk felmenői végezték nyomorultul életüket akkor ott – mind magyarok voltak. Az előadás nemcsak kegyeletteljes főhajtás volt kiszolgáltatottságuk, értelmetlen haláluk fölött, senkit nem hagyott érintetlenül a nézőtéren. Az szorította össze a szívem, hogy milyen gyanútlanul meneteltek a biztos halálba. Hogy bármikor megtörténhet ugyanez bárkikkel. Hajszálon függ az életünk. Úgy megyünk a vágóhídra, még énekelünk is neki. Miből vagyunk?
A társulat fegyelmezett, összehangolt és szikár történetfelolvasásai, a tények puszta közlése olyan volt, mint amikor az ajtódon kopogtatnak, a levélkihordó átadja a kedvesed haláláról szóló értesítést, benne a tudósítás: hősi halált halt…, mi más lenne, mint a sors, a végzet hatalma emberek felett? És mi mozgatta volna ezt a hatalmat, ha nem a hit, a meggyőződés, hogy részt kell venni, el kell menni, katonának is kell valakinek lenni, hős akarok lenni, vagy, ha akarok, ha nem muszáj annak lenni… Istenem, összeszorul az emberben a lélek is. Állandó kitettségben élünk, mert mindig van egy főnök, egy hadvezér, egy felettes, egy parancs, egy helyzet, aminek engedelmeskedni kell… És nincs kiút a kutyaszorítóból, remények, házasságok, rokoni szálak szakadnak szét, életek fagynak halálra. A tragédia okának kulcsszava az engedelmesség egy embertelen hatalomnak, a háború, amit emberek életéért vívnak. Abszurdum. A tragédiát a bátor jóhiszeműség készíti elő, parancsra cselekszünk.
A kiszolgáltatottság szívbe markoló.
Moravetz Levente megrendítő előadással állított emléket az el nem siratott, de most szívvel meggyászolt háborúban elesett katonáknak. És ez előadásról előadásra megtörténik. A történelmi hátteret száraz hivatalos hangon felolvasó, a betétszerű tablókat, lélekkel megtöltött színészek játéka olyan régiókba emelte a produkciót, ahonnan rávilágított esendőségünkre, és mutatott egy utat: megőrizni emberségünket minden körülmények között. A szereplőgárda fényesen teljesítette ki nem mondott célját, ami a művészé: katarzist szült. Egységes, gyönyörű munka volt. Mihály Péter és Kováts Dóra kettőse szépen felépített, tiszta kapcsolat volt, amiről csak álmodni meg ma már az ember, Kováts Dóra törékenysége, Mihály Péter lágy kedvessége finom ábrázolással,
technikával hozták szerepeiket, Bellus Attila a legnehezebb feladatot teljesítette, a folyton parancsra pálforduló katona skizofrén állapotát láttuk, pontosan ábrázolva, nem kis teljesítmény. De a megrendülés élményét a négy olvasó: Besenczi Árpád, Farkas Ignác, Ecsedi Erzsébet, Pap Lujza készítették elő a száraz tudósítás hangján. Az énekesek: Sasvári Sándor, Bot Gábor, Debrei Zsuzsanna, Magyar Cecília Moravetz Levente szövegeit Bozó László megzenésítésében énekelték, a második világháború zenei hangzásvilágában, ami kiemelte, aláfestette a történetet. A katonák: Hertelendy Attila, Bellus Attila, Helvaci Ersan David, Fritz Attila, Szakály Aurél ágyútölteléknek használt bábok, akik csak sejtik komor végzetüket, a két táncos: Mikita Zsuzsanna Lilla, Mrakovics Norbert – voltak hivatottak képviselni és emléket állítani történelmünk legszomorúbb fejezetei egyikének.
Moravetz Levente keze nyomán rendkívüli előadás született.
Szereposztás és fotók az előadásról itt.
*
Jelenet az előadásból
A Kőműves Kelemen hasonló fegyelemmel színpadra állított alkotás, ami a mondák kategóriájába tartozik. A két előadást a bizonytalanba vetett hit, a remény rokonítja téma szempontjából. A vár fölépítése, a lehetetlennel való küzdelem áldozatot követel. Régről súgja dermesztő jóslatát álmatlan éjszakákon az ember fülébe. Hiedelmek, babonák, a pénz, a dicsőség utáni vágy mozgatja a rugókat. Csak a körülmények, a konkrét cél változik, az indíték hasonló. Föl kell építeni a várat a hegyen. Fáradozásuk meddő, amit reggel felépítenek, estére leomlik. A kőművesek elkeseredettek, elcsigázottak, abba akarják hagyni. A mester nem engedi, meg a pénz is kell. Tanakodnak, vitatkoznak, abbahagyná egyik, folytatná a másik. A hírnök meséje lendíti tovább a cselekményt. A monda szerint a sikert a vérbosszú garantálja. Egy asszony döntése, ki egykor gyermekét áldozta a kincsért, átokként ül a váron. Felépítését egy másik asszony halála garantálhatja: lélekért lelket. Babonás meggyőződés lesz úrrá a kőműveseken. Eldöntik, hogy az átkot megtörjék annak feleségét áldozzák fel, aki elsőnek jön meglátogatni valamelyiküket. A Don kanyarban a sereg azért pusztul el, mert a vezérkari parancs megszegése főbelövéssel jár, és a hit, hogy otthonról intézik a sorsukat, küldenek segítséget, fegyvert, ítéli őket halálra, Kőműveséknél egy asszonynak, a várépítés sikeréért kell meghalnia. Párhuzamosan fut a vak engedelmesség a vak hittel, a siker becsvágyával, az anyagi biztonság hiú reményével. A párkák megsodorják és csomót kötnek sorsuk fonalaira. A végzet elnyeli tehetetlen áldozatait.
Szépek vagyunk mi magyarok, a régi idők ősi babonáival…
„Férfitörténet. Alkotóvágy. Önzés. Megalkuvás. Feladat. Szerelem. Szerelemféltés. Férfiasság. Nőiség. Maszkulin idiotizmus. Szörényi-Bródy. Láttam régen. Nem emlékszem, mégis zsigeri az emlék. Krisztusi sztori? Kelemen és az apostolai? Megalkuvó pénzéhség vagy hősi opportunizmus? Áldozatilét, feláldozhatólét? Válaszok nélküli kérdések. Kérdések nélküli válaszok. Értjük-e ezt most vagy értettük-e bármikor? Kőműves, kőművész, színművész. Rockballada. Fogást keres az ember.
Könnyből épült várak, falak, piramisok, előadások, férfidolgok, férfimakacsságok, asszonyi áldozatok, katarzis, ballada, remény.”- vallja a rendező a színház honlapján.
Tompagábor Kornél sok tánccal építtette fel a történetet.
Sarkadi Imre befejezetlen művét zenés színpadra Ivánka Csaba dolgozta át, zenéjét Szörényi Levente – Bródy János szerezték.
Bot Gábor alakítja, énekli Kőműves Kelemen szerepét, a tőle megszokott színvonalon.
Déva várának mondája balladát szült, bekerült a nép, a vár messzire vezető történelmébe. Persze, hogy megihleti a monda a zenészt, énekest – világraszóló botrányos történet, egy fiatal szép feleséget feláldozni a várfalak felállításához, az építés sikeréhez, a sötét múltba vesző árnyak, átkok ködéből fölsejlő mese megihleti a szerzőpárost, dalba öntik a balladát. Az ítélet azonnal kész, borítékolható a vég, nem ússza meg az asszony. De a monda nem áll meg itt, belehal a kisfia is s a tizenegy kőműves az egyetlen vesztes nélkül vigad, ropja a táncot a tetem fölött, sikerült felépíteni, állnak a várfalak. A ballada ível, ahogy elő van írva, fel kell épüljön a vár és ennek ára van. Végzetbe sodró hírt hoz a vándor, mesés felütéssel, mintegy előrevetítve a baljós kimenetelt. Filozófiai gondolat: a mű fontosabb vagy az élet? Kelemen szíve kicsit megdobban a vészharangra, de enged a közakaratnak, amit a kőművesek tanácskozása előz meg, nem kis indulatokat gerjesztve. Szép megoldás – először látom a művet – a különböző szerepek felskiccelése. Reagálásaikból a nem mindennapi helyzetre mindeniküknek felsejlik személyisége, ebben is nagyon jók a játékosok, táncuk, énekük is meggyőző.
Kőműves Kelemen balladáját a mesébe tolva tartottuk el magunktól, ha elszavalta valaki, a munkáért nagy áldozatot vállalót láttatta, addig amíg a feláldozás aktusáig el nem jutott a történet. Itt az énekek, táncok a csoportszellemet, a közösség kapcsolódását a munkához, feladathoz helyezi előtérbe a rendező. A díszlet mozgatása, a felhúzott, majd leengedő falak allúziója egyértelmű, nem viszi el a történetet a sejtelmesség irányába, inkább a haszonszerzés, a pénz fogja össze a társaságot, csak Kelemen és egyik társa ódzkodik az áldozástól, végül hagyják magukat meggyőzni. Bot Gábor Kőműves Kelement indulásból szimpatikus alaknak láttatja, aki azonban hamar átcsap szigorú, parancsoló, minden meggyőző képességét latba vető főnökbe, hogy megnyerje munkásait a folytatásnak, bár őt is épp úgy kétségbe ejti, hogy a reggel felhúzott falak estére leomlanak.
Máshonnan nézed fiatalként a történetet, és borzadva már vénen, ez a magyar dicsőséges történelmünk/mondáink/balladáink emléke? Mások életét képesek áldozni a műért? Kivel azonosul a néző ma? Mit gondolunk az őseinkről? Az anyát, feleséget pár sorral elintézi a ballada, szívfacsarónak elég annyi a gerinchez, a fővonulat az építők tanakodása. Kirajzolódik mindegyik jellem, épp ki mért dolgozik, mire kell a pénz… Miről szól az élet? Hogy álljon az a vár, és befalazzuk azt, akiért életünket munkára áldozzuk? Így van ez most is, mindig is így volt? Míg nem égünk mi is majdnem halálra, érzéketlenül tapsoljuk végig a produkciót, – szépen adják elő a fiúk -, remek táncos-énekesek mind, csak a főalak hangja fátyolosabb a többinél, ő a legerőtlenebb belül, pedig ő a küldetéses. Elvéti az eredményt, a munka gyümölcsét, csak a bánat, a gyász marad utána, kétes dicsőséget szerezve a várnak, amelyik aztán századokon át pusztán áll.
A vándor szerepében Besenczi Árpád súlyos üzenetével mintegy keretet ad a történetnek, Kőműves Kelemen alakját Bot Gábor, a tőle megszokott és elvárt profi szinten hozza, bár hangja erőtlenebb, ami szerencsésen húzza alá a figura belső erőtlenségét. Mackós, kicsit bizonytalan tánclépései is ezt sugallják, hiába a buzdító akarat, valami sántít belül. A tizenegy kőműves egy-egy mondattal a csapatot kompakt egésszé teszik, érveléseik különböztetik meg őket, de az áldozattételben mind egyetértenek. Van egy hangadó, Urházy Gábor László, aki nem hisz a babonákban, sem a munka szentségében, gyakorlatias, érveléseivel meggyőzi a többieket is, Kelement is. Kerüljön, amibe kerül, a munka bérét csak akkor kapják meg, ha felépül a vár, mindegy hogyan.
A vándor szavaira az ő fejében gyúl ki a felismerés, a megoldás: lélekért lelket, Kicsinyes végig gondolások, kinek nincs felesége, kinél járt már nemrég, ki jöhet számításba, végül megegyezve nem marad más hátra, mint a várakozás, csak ne az én feleségem jöjjön… De a végzet nem törődik velük, jön, ahogy megjósolták, azt csapva agyon, akit kell. Kőműves Kelemen feleségének szerepében Dura Veronika majdnem statiszta lenne, aki a tulajdonképpeni drámát elszenvedi, ha nem lenne olyan szép, finom és érzékeny jelenség. Fegyelmezetten rendeli alá magát szerepe korlátainak. Szívszorító a kisgyermekek angyalként megjelenése, fegyelmezett igazodásuk a játékhoz példaadó.
Tompagábor Kornél rendes munkát végzett, a rockballada hasít a gitárossal (Salamon Attila), a zene jó, a közönség tapsol (túl sokszor is), a zeneszámokat, táncbetéteket mindig, de így van kitalálva, produkciót látunk, a lelkünket óvja a tudatosítás. A kérdésekre pedig kinek-kinek magának kell válaszolni.
Szereposztás és fotók az előadásról itt..
Ez a két, külön-külön remek előadás így fog kezet egymással bennem.
Hozzászólások