Molière: Tartuffe a Hevesi Sándor Színházban, Zalaegerszegen
/Az előadást tegnap sikerült megnézni. Már bejáratott, magabiztos alakításokkal találkozhattam/
Sosem gondoltam volna, hogy ezt így is lehet. Moliere: Tartuffe. Milyen jó, hogy Petri György újrafordította. Mikor még kötelező olvasmányként rágtam végig, nem érdekelt, elkábított a régies nyelvezet, unalmas volt, legyintett bennem a nagyképű fiatal: á, ilyen már nincs. És a por, ami rátelepedett eltakarta a lényeget. A Bocsárdi-féle Katona József színházi egy másik hozzáállás volt, amikor a rendező használja a darabot saját mondandójához. Viszont ez világosan láttatta. Nem abszurdizálta, nem modernizálta agyon, nem rágta a szánkba. Csík György megtervezte a díszletet, jelmezeket, Farkas Ignác megrendezte és eljátszatta a remekművet színésztársaival.
Tanmese, jutott eszembe. Mese azért, mert a végén minden jóra fordul, ami eddig bagatellizálódott, hogy t.i. a király elnéz az alattvalói hűségért, a mellette való kiállásért egy korábbi baklövést. Mi ez, ha nem mese? Márpedig azok általában vágyott, igaz történetet mesélnek. Van bennük mag, amiből azok megszülethetnek.
Pörgős, csípős, felvágott nyelvű, éles eszű szolgálólánnyal indít a darab. Támadi Anita sziporkázik Dorine szerepében. Botlás nélkül pereg a nyelve, replikái gyorsak, pontosan időzítettek, akkor csattannak el, amikor kell. Czegő Teréz Pernelle asszonya úgy fojtja bele a szót mindegyik családtagba, hogy attól megdermed a levegő, még szusszanni sem mernek a többiek. Az anyós szerepét játssza, Orgon anyját, aki nyomasztó terrorral betonozza be a szélhámos egyházfi helyét a családban, még szusszanni sem mernek a többiek. Szakály Aurél Tartuffe-je üzletet csinál a hitből, képmutató ájtatossággal szédíti magába a tájékozatlan, emberismeretből elégtelen Orgont, akit Kiss Ernő alakít. Nem lehet apelláta, de a család, aki jól látja Tartuffe gazemberségét, képtelen szeme felnyitására, csak füstölögnek magukban, egymásnak, feleség, gyerek, rokon. Egyedül Dorine nyitja ki a száját, mindig a szolgáló, akinek nincs vesztenivalója. Így is tanultuk, ő a szabad, mert szegény, az ő nyelve fel lehet vágva, az eszét is jól használhatja, hiszen nincs mit féltenie. Ezért is lesznek hősök, általában. Moliere ismeri a dörgést, tudja, mitől döglik a légy. Petri György leporolta a szöveget, világossá vált: a mesék, ha igazak, valóra válnak. A jó elnyeri jutalmát, a gonoszt megbüntetik, minden a helyére kerül. Még királyból is akad, aki helyesen tud cselekedni. Mért ne kegyelmezhetne meg a bűnösnek, ha egyszer ő maga a törvény? Igy minden a helyére kerül, a fiatal nézők is élvezhetik a szöveget, értik a szituációkat, felismerik a helyzeteket, kiki magára vagy a másikra ismerhet. Igazán mai, modern mesét láthatunk. Ettől zseniális a mű: világosan ábrázolt jellemek, figurák állnak, ülnek a játék-közegben, magára, szomszédjára, netán egyik-másik családtagjára ismerhet akárki. Marianne (Kovács Dóra), a fiatal, férjhez adandó lány cselekvésképtelensége a bénító tekintélyelvűség következménye, akárcsak őrlődése a gyermeki tisztelet és a szív parancsa között. A szerelmesek szabályszerű egymást félreértése a szerelem és hiúság villódzásai. A fiútestvér, Damis (Kovács Martin) bárdolatlan közbeszólásai, kifakadásai ismerősek, a szituációk ellehetetlenítő levegője préseli ki ezt a magatartást. Mikor nem lehet túlkiabálni a többieket, egy-egy hirtelen beálló lélegzetvételnyi szünetben muszáj drasztikusabb kifejezésekkel beleszúrni az őrületbe, ami elhatalmasodik a családtagok fejében, amin még Baj László (Cléante) józan megjegyzései sem tudnak segíteni.
A darab remekül ábrázolt folyamata a családi tragédia megakadályozására született kétségbeesett kísérleteknek, pld. egy-egy mondattal Damis részéről, aki csakis így szerezhet nyomatékot szavainak, a felfokozott, tehetetlen kétségbeesés okozta hangulatban. Nagyon fontos a jólidőzítés – ezt érti mindenki, rendező, színész. Jó közös munkának érzem a játékot. Szakály Aurél végre főszerephez jutott. Realizálta. Kellőképpen utálatos, képmutató és ravasz Tartuffe szerepében. Közel hozta, itt vannak közöttünk a Tartuffe-ök, kihasználják a kereszténység áldásait a maguk javára fordítva/lopva azokat. A megtévesztés, a hitetés ereje a tudatlanokat éri utol, sem az anyós, sem a fia nem egy észkombájn. Könnyű tehát a felkapaszkodás, a bálványoztatás ilyen talajon. Nekik is kényelmes vakon hinni, főleg, ha ilyen „tehetséges” képmutatóval találkoznak.
Nagy erénye az előadásnak a szöveg hű színpadra állítása, nem „turbózta fel” felesleges túlgondolással – hagyta a műt magáért beszélni. Ettől üt Moliere Tartuffe-je ma is. Pap Lujza Elmirája tisztességgel ábrázolja a kétségbeesésében rafinált női eszközökhöz folyamodó feleség Tartuffe leleplezésre alkalmas taktikáit. Szimpatikus Helvaci Ersan Dávid (Valér) fiatal, elkeseredett szerelmese, úgy tűnik pozitív szerepekre predesztinált. Bellus Attila a Lojális úr szerepében rutinfeladatot teljesít.
Remekek a kosztümök. Kitűnően húzza alá a fennhéjázó, ízléstelen magamutogatást, a kik vagyunk mi-t. Miben élheti ki magát szellemileg elnyomorított légkörben egy család? Abban, hogy magára ölt, amit csak akar, ízlés/kultúra nélkül, legyen minél harsányabb, trendi. A csiricsáréság a legfényesebb jelmez mögül is ordít, hűen tükrözi ezt a megzavarodott világot, az összevisszaságot a családi gondolattengerben, az egymás mellett élést tökéletes elkülönültségben, amibe könnyedén beférkőzhet egy Tartuffe, ravaszul megtalálva a leggyengébb láncszemet. A Kiss Ernő (Orgon) ábrázolta családfő butasága elkábított állapotában valósággal ordít a színpadról, akkor is, amikor hallgat. A színész bamba képe, miközben agyában, szinte csikorogva felderül Tartuffe egyik-másik átverése – humorforrás, amit sikerrel aknáz ki, művészi eszköztárának palettáját Orgon-alakításával gyarapítva.
Tetszik a fiatal szerelmes pár egymást félreértéses jelenetsorozata, civódásaik, a szolgálólány talpraesett hozzáállása. Szinte nyakon ragadja őket, világgá ne szakadjanak egymástól. Baj László (Cléante) higgadtabb közbevetéseivel teremt egyensúlyt az amúgy széles skálán sziporkázó szereplőgárdában. Mennyivel erősebb nyomot tud hagyni, mint az állandó hisztériás kiabálás. A lány (Mariane-Kováts Dóra), akinek az esküvője, házassága forog kockán pont olyan fakóan dermedt, amilyenek lenni szoktak sokan ilyen állapotban a szerelmesek. Vak, bátortalan, tanácstalan, elveszett, erőtlen, segítségre, rángatásra, lökésre van szüksége, hogy magához térjen. Ő azok közé tartozik, akik a sorsnak és a többieknek köszönhetően megússzák a dolgot, ők a szerencse gyermekei.
Az első felvonást a páholyból néztem, a másodikat lentről. A felülnézetből tisztábban látszanak a viszonyok, függetlenebb vagy a történettől. Lentről könnyebben kerülsz a hatása alá. (Egyszerű, a kritikus nézze lentről, ne legyen annyira kívül!)
Összességében mindenhonnan színes, mai produkciót láttam. Nem hozta le a csillagokat az égről, mert nem is akarta. Elég, ha a hamisakat felfedezzük magunk között.
Farkas Ignác már rég belépett a rendezők csapatába, de ezzel az előadással véglegesen biztosította helyét közöttük. Megbízható, terhelhető társulattal tisztességes előadásokkal szolgál a közönségnek. Mert a csapat egy – még ha a rendező lentről is nézi, amiben maga is megjelenik a legvégén.
Molière: Tartuffe
Szereposztás
Tartuffe, az álszent – Szakály Aurél
Pernelle asszony, Orgon anyja – Czegő Teréz Gobbi Hilda-díjas
Orgon – Kiss Ernő Jászai-díjas
Elmira, Orgon második felesége – Pap Lujza Domján Edit-díjas
Damis, Orgon fia – Kovács Martin
Mariane, Orgon lánya – Kováts Dóra
Valér, Mariane kedvese – Helvaci Ersan David
Cléante, Orgon sógora – Baj László
Dorine, szobalány – Támadi Anita
Lojális úr – Bellus Attila
Rendőrtiszt – Farkas Ignác Jászai-díjas
Filipot – Farkas Gergő
Díszlet-jelmeztervező: Csík György Jászai-díjas
Zenei vezető: Máriás Zsolt
Világítás: Gibárti Tibor
Ügyelő: Horváth Zoltán
Súgó: Jurina Beáta
Rendezőasszisztens: Mikita Zsuzsanna Lilla
Rendező: Farkas Ignác Jászai-díjas
Bemutató: 2024. január 19.
Jelenet az előadásból (Forrás: Hevesi Sándor Színház)
Hozzászólások