„Hogy még utolszor üdvözöljem,
a tengerig mentem mérföldeket,
de a torkomba folyt a könnyem,
szám néma lett.”
Búcsú – japán népdal
Most is hallom Kurucz Gyuszi hangját. Azt a mélyzengésű baritont, ahogyan Csokonai, Ady, József Attila verseit mondta – átélten, de sosem hatásvadászóan. Eszembe jutnak a szálkai szép napok, ahol összebarátkoztunk, s jóízűeket nevettünk, mert ugyanazokat a Heltai-szövegeket fújtuk „kívülről”.
Szerettem írásait: anekdotáit, elmélkedő monológjait, verseit, hangulatos, színes riportjait. Szívesen olvastam a MIOK szakoktatóival készített beszélgetéssorozatát, melyben iskolapéldát adott arra, hogy kell rövid, érdekes, célirányos kérdésekkel igazi főszereplővé tenni az interjúalanyt: a művészettörténészt, az erdőmérnököt, a gyógymasszőrt, az autószerelőt, a kőművest, a virágkötőt, a kosárfonót. A szakmám az életem cím nemcsak a kérdezettekre illett, hanem a kérdezőre is: vérbeli újságíró volt. És igazi társasági ember: nyílt tekintetű, a többiekre figyelő, szolgálatkész. Nem tudom elhinni, hogy sohasem látjuk már szemüvege mögül ránk villanó mosolyát.
2004. január 4-ei számunkban megjelent Ilyen a boksz című írásában életünket ehhez a sportághoz hasonlította. Záró bekezdésében (Ha véget ér a meccs) ezt írta: „Ha egyszer megszólal az utolsó gong, nem mindegy, hogy kit éltet a publikum, a közvetlen környezet? A lényeg, hogy ki küzdötte végig becsülettel, tisztességgel, még az ellenfél iránt is érzett szeretettel ezt a – ki tudja, hány évtizedig tartó, hány menetes – küzdelmet. S az a bizonyos kézfogás nehogy megkésett szándék, nehogy hazug legyen!” Tudjuk: Gyuszi becsülettel, tisztességgel küzdötte végig. Az utolsó gong hangja mégis túl korán jött…
Hozzászólások