Már elmúlt délután négy óra, amikor Péter leszállt a 2-es villamosról a Jászai Mari térnél. Átment a körút túlsó oldalára, a Nyugati pályaudvarhoz igyekezett, de még van idő, úgy döntött, a távolságot gyalog teszi meg. Az irodai munka után kell egy kis mozgás. Nem gondolt semmire, úgy lazán, bámészkodó sétával igyekezett megtenni a kijelölt távolságot. Éppen a Visegrádi utca sarkánál állt, mert a lámpa pirosra váltott. A váltáskor egy hölgy kissé lemaradt, így futva igyekezett áthaladni a zebrán. Péter figyelte a hölgy produkcióját. Látta, hogy milyen csinos alakja van, barna haja szépen kontyba fésülve. Az arca mosolygós, úgy nevetett, ugrott be hirtelen, mint régen Gitta mosolygott így. Aztán elfordította a fejét, mert a lámpa zöldre váltott. Gitta arcától nem tudott megszabadulni. Egy pillanat alatt ugrott be, ez ő.
Visszafordult, de már a hölgy eltűnt.
– Pedig ő volt! – mondta most már szemrehányólag magának. Ez a felismerés egy kicsit letaglózta és egyúttal izgalomba hozta.
– Hány éve annak, hogy együtt dolgoztak? – kezdett visszaszámolni, amikor a hölgy az utca azon részén kijött egy boltból. Hirtelen megindult feléje és amint nézte, felismerte járását, ez pedig ő! Kiáltott:
– Gitta! – a nő tovább ment. Még egyszer ismételte: – Gitta!
A hölgy megállt és értetlenül nézett körbe. Állt egy helyben, mintha odaszögezték volna. Péter megindult, de most már teljesen biztos volt, hogy azt a Gittát látja, aki annak idején nagyon fontos volt számára. Péter sietett feléje és máris mondta, ahogy odaért:
– Szia! Te vagy az? Nem akarok hinni a szememnek! – kérdezte mosolyogva. Gitta nézett egy darabig, ő is lapozott emlékei között, aztán felkiáltott:
– Péter! Nahát, milyen csinos, megtermett férfi vagy még! – mondta Gitta.
– Ezt inkább fordítva kellene mondani. Nagyon csinos vagy, érett nő lettél!
– Ne hízelegj, mert zavarba hozol! – mosolygott a hölgy, mert már korosabb hölgynek nézett ki.
– Hány éve, hogy nem láttuk egymást? – kérdezte Péter.
Gitta gondolkodni kezdett, aztán rávágta: – Annak több mint harminc éve.
– De lehet egy kicsivel több is! – egészítette ki Péter. Megfogta Gitta vállát és amint mentek, óvatosan irányította. A Vígszínháznál lévő körúti presszóba mentek be. Ahogy fogta Gitta vállát, az a fajta bizsergés futott át rajta, ami akkor, régen izgalomba hozta. Annak pontosan harmincöt éve. Akkor még nőtlen volt, daliás huszonhat éves férfi. Gitta pedig emlékezete szerint akkor volt huszonkét éves és már férjnél volt.
Ott az újpesti gyárban ismerkedtek meg, Péternek tetszett a lány, de az a bizonyos „villámhárító” – mármint a férj – közbe volt ékelve. Csak nézni lehetett, mert szép volt, csodálatos alakkal áldotta meg a sors. Először beszélgettek, csak úgy a munkahelyen. Észrevette, hogy a lány is szimpatizál vele, de a férje minden műszak végén ott állt a kapuban. Így telt el közel két év, amikor a férjét tartalékos katonai szolgálatra vezényelték. Gitta ott maradt egyedül. Péter ettől kezdve sűrűbben kerülgette, beszélgetett vele, tette a szépet. Érezte, hogy Gitta is hasonló érzelmek között őrlődik. Ez a kölcsönös szimpátia egyre terebélyesedett. Ennek jele az volt, hogy mindennap beszélgettek. Ha Péter nem tudott lemenni a műhelybe, már szemrehányást kapott. Konkrét kezdeményezéssel egyik fél sem mert előállni. A férjes asszony megjelölés bizonyos fokig tilosként működött.
Vagy hat hónap is eltelt, amikor ugyanígy, mint most, összefutottak az újpesti piacon. Ez a kinti, városi találkozás valahogy más volt. Beültek egy presszóba, beszélgettek, jobban kitárulkoztak egymás előtt. Vidámak voltak, a vége az lett, hogy Gitta elhívta Pétert a lakására.
Másnap a műhelyben Gitta azzal állt elő, hogy találkozzanak máskor is, de valahogy úgy csinálják, vigyázva arra, ne fussanak össze ismerőssel, mert ebből aztán baj lehet.
Péter is érezte ennek veszélyét, mert ugye ha a férj megtudja, palacsintává veri a fejét. Az ilyen kakaskodásnak nem volt híve. Így azzal az ötlettel állt elő:
– Találkozzunk Óbudán, az Árpád híd óbudai HÉV megállójában. Onnan elmegyünk az Aquincumi megállóig, majd egy kis gyaloglással a Duna parti Bivalyos Csárdáig.
Gitta helyeselt, úgysem voltam ott még! – összegezte Péter szavait.
– Meglátod, ez a csárda közel kétszáz éves. A római part nagy találkozási helye, jókat lehet ott kajálni. Majd kipróbáljuk! – tette még hozzá.
Aztán ezek a találkozások rendszeressé váltak, volt úgy, hogy hetente kétszer is. Ez olyan kellemes délutáni programmá vált. Ugyanis a délelőtti műszak után, általában három vagy négy óra körül találkoztak a megbeszélt helyen, Óbudán. HÉV-re szálltak, majd a célállomáson leszállva, kellemes sétával elérték a római part ikonikus helyét, a Bivalyos Csárdát. Itt aztán ismerősnek még a madár sem mutatkozott. Ők itt olyanok voltak, mint egy szerelmes pár, az idegenek örömmel nyugtázták a két ember meghitt együttlétét. A koronát pedig az tette fel ezekre a találkozásokra, hogy a végén mindig Gitta lakásán kötöttek ki.
Mint általában, minden jónak egyszer vége szakad. A férj leszerelt és a megszokott, tilalmas kapcsolat is a megszűnés sorsára jutott. Talán még kétszer találkoztak. Ezek boldog pillanatoknak számítottak. Az egyik találkozás során Péter felvetette, mi lenne, ha pontosan öt év múlva, augusztus elsején, itt Óbudán a HÉV megállójában találkoznának a megszokott időben?
Összenéztek, eléggé romantikusnak tűnt ez a megoldás, de beleegyezőleg nyilatkoztak egymásnak. Ez egy megpecsételt ígéret maradt.
Aztán eltelt az a bizonyos huszonöt-harminc év. Nem tudtak egymásról semmit. Csak az volt azért az érdekes, hogy többször gondoltak ezekre a találkozásokra. Aztán azzal hessegették el ezeket a gondolatokat: – Mindenkinek meg van a maga élete, ezt már nem lehet visszafordítani.
A kávézóban Péter rendelt egy-egy kávét és kért hozzá egy kis konyakot is. Ahogy meghozták a poharakat, Péter felemelte és Gitta felé nyújtotta, majd ő is felvette a poharát.
– Egészségünkre és erre a csodára, hogy újból láthatlak!
Gitta is felemelte poharát, koccintottak és huncut mosollyal, egymás szemébe nézve ittak.
Aztán a beszélgetés óhatatlanul a kiesett évekre terelődött. Gitta kezdte a visszaemlékezést.
– Elváltam a férjemtől, amikor leszerelt a katonaságtól. Majd egy évre rá férjhez mentem. Ebből a házasságból született két lányom. A nagyobbik már férjnél van, a kisebbik egyetemista.
– Unoka? – kérdezte Péter.
– Egy fiú, még iskolás. Aztán volt két munkahelyem. Lassan nyugdíjba megyek – tette még hozzá. Kedvesen mosolygott, a régi fények még megcsillantak a szemében. Péter érezte, mintha azok a napok jöttek volna vissza, egy pillanatra köszönni. Öröm és boldogság töltötte el szívét. Csak nézte Gittát, úgy érezte semmi sem változott, csak az évek szaladtak el, de mintha itt folytatódnának. Aztán Péter következett, mert Gittát érdekelte, hogy mi történhetett vele.
– Látod, én nem voltam olyan szerencsés, hogy egyből az igazit találjam meg. Kétszer nősültem. Az első házasságomból van egy fiam, a másodikból is egy. Ők már felnőtt emberek. – itt egy kicsit megállt és megfogta Gitta kezét, amely most is bársonyos, meleg volt. Egymás szemébe néztek és a mosoly nem tűnt el egyikük szeméből sem.
– Lassan nyugdíjas leszek, – folytatta Péter. – Volt öt munkahelyem, ezeken kisebb-nagyobb sikerekkel átvergődtem magam. Persze nem mindig a teljes megelégedettségemre.
Itt egy kis szünetet tartott, nézte Gittát, aki közel a hatvanadik évéhez, még mindig nagyon jól nézett ki. Alakját az évek sem tépázták meg.
– Van két unokám, a hátralévő időt nekik szentelem – és kajánul mosolygott – Meg emlékezem a hajdan volt szép időkre.
Gitta egy kicsit feszengve ült az asztalnál, nézte Pétert, de aztán bátran megkérdezte: – Eljöttél arra a bizonyos öt éves találkozóra?
Péter nem lepődött meg, nyugodtan válaszolt: – Nem voltam ott, pedig mindig készültem rá – nézte Gittát és az jutott az eszébe, mi van akkor, ha ő ott volt?
Hosszabb szünet következett, aztán töredelmesen bevallották, hogy készültek a találkozásra, de féltek attól, hogy majd hiába várakoznak, és az csalódást okozhat. Így bátran bevallották, hogy egyikőjük sem volt ott.
Így a távolba került az a bizonyos Bivalyos Csárda, az azt követő esték gyönyörei, a fiatalság bátor magatartása, az együtt töltött órák meghitt pillanatai.
– Mennem kell! – mondta Gitta. Mindketten felálltak és megfogták egymás kezét, a szemek újból találkoztak.
– Jó volt újból látni téged! – mondta Péter. Gitta egy kicsorduló könnycseppet morzsolt szét az arcán. Megcsókolta Pétert, nem szólt semmit, a presszóból kilépett a körút forgalmába, és néhány pillanat alatt el is tűnt a tömegben.
Hozzászólások