Kiállításra igyekszem a mohácsi Kossuth Filmszínház kamaratermébe. Rozsda Endre Visszatérő képek retrospektív anyagát láthatjuk itt. Vajon hány mohácsi, baranyai tárlatlátogató tudta eddig, hogy a dunai víztükör csillogása, e soknemzetiségű város sajátos épületeinek, lakóinak látványa nemcsak a Martinszky házaspár, Czencz János, Kolbe Mihály, Virányi Endre, Kelle Sándor festészetére hatott, hanem elindította a képzőművészeti pályán az itt született Rozsda Endrét is? Igaz, messzire vitték családjától, szülővárosától a történelem igazságtalanságai, mégis ő maga így vallott: „…képemben ott mozog a múlt, saját múltam, szüleim múltja, a szüleim előtti múlt, és ebből sugárzik minden: a ma, a tegnap, a jövő, a megértés, a hovatartozás.”
Önarckép festménye előtt
A múltat tisztelő utódok szeretnék méltó módon őrizni Rozsda Endre emlékét. Mohács város vezetése, Köveskuti Péter, Bosnyák Mihály és a Junior art alapítvány sokat tett azért, hogy emléktábla kerüljön szülőházának falára. (Ahogy erről és a művész munkásságáról lapunk ez évi február 24-ei számában Lenkey István részletesen beszámolt.) Most pedig végre műveit is megláthatjuk Pataki Gábor művészettörténész értő szavainak kíséretében.
A kiállító terembe lépve megállít a Várfok Galériából kölcsönzött grafikák sora. Mi fog meg ezekben: a fekete-fehér „színek” ellentétes és mégis egymást erősítő hatása, mely – tán az éjszaka és nappal, a sötét és világos állandóan bennünk munkáló erejeként – ősi beidegzettségünk? Vagy a szerkesztés és a tustoll kezelésének biztonsága? A magas fokú rajztudás, mellyel elmélyült gondolatokat, humort, groteszk megoldásokat egyaránt elénk varázsol az alkotó? Mindez együtt? A tusrajzok közé jól illeszkedő, visszafogott színvilágú akvarelljei már jelzik: ez a művész az ecsettel is értőn tud bánni.
A barátok
Aztán a főfalon meglátjuk a posztimpresszionista szemléletű, pasztell színű, a fény és árnyék játékát hatásosan érzékeltető olajfestményeit. Az Őszi utca, a Lány fiúval hangulata megkapó. A Konyhában és az Öregek című képein a szereplők testtartása, mozdulatai egész lényüket, világukat megmutatják. Ma is látunk a buszon ilyen fejkendős öreg nénikéket, akiknek fáradt tekintete, befelé forduló lábfeje egy élet sok-sok munkájáról, gyaloglásáról, tengernyi fáradalmáról árulkodik – mint a kiállított festményeken. Rozsda Endre különös érzékenységével már fiatalon belelátott ezekbe a lelkekbe, sorsokba.
Ebben a sokszínű válogatásban mindenki megtalálhatja a neki tetszőt. A Sárga tulipánok című csendélet az elegáns virágtállal és vázával a jómódú polgári családok békés miliőjét idézi. S bár e kép Párizsban készült, Rozsdáék mohácsi otthona is ilyen volt egykor – ahogy az őket jól ismerő, hozzájuk járó régi mohácsiaktól hallani lehet most, a kiállítás képeinek nézegetése közben.
Mintegy választóvonalat képez e kiállításon a ’45 körül készített Önarckép a korai és a későbbi: szürrealisztikus, főként nonfiguratív alkotások között. Önarcképén látjuk: ez az ecsetet feltartó fiatalember nem akárki, egy személyiség, jelenség. A mű előterében szinte lángra gyúlnak a piros virágok, ahogy már a ’30-as években Bartók zenéje felgyújtotta Rozsda Endrében a vágyat: megérteni önmagát, XX. századi modern korát, a festészet természet- és tárgyábrázolásnál mélyebb értékeit. Öntudatra ébredésének párizsi évei viszik el az absztrakt festészet lírai irányához, mely aztán a magyarországi – Európai Iskola-beli – és az ’56-os forradalom elbukását követő újabb és egyben végleges párizsi alkotó éveket meghatározza.
Ezeknek a képeknek színmelódiáin, vonalritmikáján, formaépítkezésén, festői muzikalitásán érződik Bartók zenéjének hatása. Lenyűgöző a színviláguk és szerkezeti varázsuk. Motívumaik, szimbólumaik őrzik a gyerekkor és az ifjúkor emlékeit. A közép című kör alakú sokszínű alkotása eszünkbe juttatja a világ teljességét, hiszen a kör ősi jelképünk, a kozmosz egyetemességének szimbóluma, a középpont pedig a „világ köldöke”, mely körül a mindenség forog, s a természet adta formák is egy középpont köré rendeződnek. Hallom a nézők beszélgetését: egyiküket az egyiptomi falfestmények jellegére emlékezteti, egy másik pedig önmagát érzi a kör közepében. Megeshet az is,
A dzsungel
hogy a művész a gyermekkorában látott fiáker forgó kerekének emlékképét idézte fel, ahogy A dzsungel-ben is fölsejlik a mohácsi ártéri erdők rejtelmessége, s A barátok maszkszerű formáiban a régi ismerősök emlékezetből kikopó, elmosódó arca, melyből csak néhány személyé – a legjobb barátoké – világlik ki élesen. Képeinek többségében teljesen elhagyja a figurális ábrázolást, s bár helyenként feltűnik egy-egy személy vagy tárgy stilizált része, eleme (Jeanne és Charlotte a babakocsijukban), vagy éppen a geometrikus formák alkotnak egy figurát (A sárkány), de ezek is inkább víziószerűek. A legjellemzőbbek kaleidoszkóptechnikával építkező színes, igen dekoratív festményei.
Rozsda Endre itt kiállított munkái jó keresztmetszetét adják gazdag életművének. Megláthatják a mohácsiak, hogy városuk szülöttét méltán ismerik el külföldön is, megérdemelten tüntették ki az egyik legjelentősebb elismeréssel: a Copley-díjjal. Képei kiállításokon bejárták a világot. 1998-ban nyílt munkáiból retrospektív kiállítás Budapesten, a Műcsarnokban, s a lelkes szervezőknek és segítőknek köszönhetően most Mohácson is.
Csak az igazán nagy életművek képesek múló stílusjegyeken, irányzatokon, változó ízlésvilágon túlemelkedve is hatni. Rozsda Endre életműve ilyen. Egy-egy grafikáját, festményét szemlélve úgy érezzük: ez tegnap készült, lélegzik. Ez a titka továbbélésének, halhatatlanságának.
*
A kiállítás november 12-ig tekinthető meg
Hozzászólások