Szokták mondani: – Szokás teszi az embert! Ez így is van, mert cselekedeteink negyvenöt százaléka szokások összessége. Persze a szokásaink sem sorolhatók egyetlen kategóriába, mert vannak jó szokásaink és vannak rossz szokásaink. Ezeket még nem sikerült teljes egészében sterillé tenni. Vannak bevett szokások, vagy olyan szokások, melyek elterjedtek. Köthetők eszközökhöz, születéshez, névnaphoz, valamely ünnephez, betegségekhez, látogatásokhoz vagy éppen a halálesethez, ezzel kapcsolatos, temetéshez, halotti torhoz. Mondják, ilyen alkalmakkor: – Ez a szokás! Helyrajzi helyhez is köthető számtalan szokás, mert ugye más a falusi, vagy éppen városi szokás. Az üzleti életben is számtalan szokás él, vagy éppen ezt nem szokás tenni, vagy nem illik. Nevelő hatással is mondják, felszólítva a fiatalabbakat, akinek még nincs tapasztalata, hogy ilyenkor (esemény) ezt szokás mondani, hogy… A viselkedésre is kihatással van, mert nagy a szokás ereje, hatalma, mert fura, vagy visszataszító lenne, ha nem a szokás szerint cselekednénk. Régen faluhelyen az év utolsó napjaiban a kéményseprő járta végig a portákat. Nem a kéményeket ellenőrizve, csak szerencsét kívánt a ház urának és ezért egy kis szerencsepénzt kapott. Mára már a fűtési módok is megváltoztak, kémény sincs annyi és a kéményseprő is – fehér hollóvá – változott. A postás maradt meg, akinek év végén szokás pár forintot adni, azért, hogy év közben elhozza leveleinket.
*
Régi falusi szokás volt, ha disznót vágtak, akkor vittek a feldolgozott disznóból kóstolót. Persze ezeknek a szokásoknak volt elfogadható magyarázata és jó oldala is. Nem kell nagy képzelőerőnek lenni, érthető a folyamat. A meghizlalt disznók levágásának az ideje ősszel, kora télen jött el. Ki előbb „ölt”, ki később, ez olyan hallgatólagos beosztással történt. Levágták a disznót, a rokonságból többen részt is vettek a vágáson, fogyasztottak is a hagymás vérből, a toros káposztából, kolbászból, hurkából, a frissen kisült tepertőből. Másnap a gazda (gazdaasszony) kóstolói csomagokat készített, melyet aztán elvittek a rokonoknak, ismerősöknek, akik erre értékrendjük szerint érdemesek voltak. Aztán napok múlva, ha azok vágtak, az ő disznójukból is kaptak kóstolót. Volt úgy, hogy egy hónapon keresztül csak a kóstolókból kosztoltak, mert annyit kaptak, innen-onnan. Az őszi, kora téli napokban ezzel nem is volt gond. A kóstolói csomag átadásakor, megköszönték és hozzátették: – Fogyasszák egészséggel! – Köszönjük! Isten tartsa meg jó szokásukat. Ha tiltakoztak, udvariasságból, mondták még: – Ez szokás dolga! Ez a szokás még ma is él, de egyre kevesebb a gazda, aki csak a maga hizlalt disznóból akar falatozni. A boltokban – falun és városban – minden olyan ízletes, disznótori étket, meg lehet kapni, ami eddig csak a disznótorok kiváltsága volt.
*
Zs. Gábor egy hivatalban dolgozott, már huszonöt éve. A hivatali munka ülő foglalkozás, sokszor elgémberedtek a lábai. Mindig megfogadta, hogy lazításképpen futni fog, enyhítse a görcsöket a lábaiban. Aztán ebből sohasem lett semmi. Eljött az idő, nyugdíjba ment. Átértékelte eddigi életét és új szokásokat vezetett be. Többek között beiktatott egy délutáni sétát, amely pontosan kettő órakor kezdődött. A kijelölt útvonalon végigment és négy órára hazaért. Ezt a szokásos napi sétáját mindennap megtette. Nem érzett fáradságot, sőt, szinte jól is esett.
*
Jól tudjuk, hogy a szokás egy bizonyos cselekvés gyakori ismétlése folytán megszokott szokássá válik. Így járt Sz. Gábor is, amikor Skoda gépkocsijával délután ötkor beállt a Zombori utcába, a házuk elé. Az asszony a negyedik emeleti ablakából intett férjének, érzékeltetve vele, hogy tudja, hazaérkezett. Gábor visszaintett, aztán arra gondolt, hogy elmegy abba a két házzal arrébb lévő „ital-házba”, melyet egy szorgalmas vállalkozó a háza alatt lévő garázsból alakított ki. Megiszik egy hideg sört és máris megy fel a negyedik emeletre. A kezdet kezdetén ez így is volt, úgy egy hétig. Ez idő alatt, már ismerősökre lelt, beszélgettek. Aztán az egy sörből kettő lett, majd egy kis pálinkával is elkísérték. Arra gondolt, miért ne, hiszen vége a melónak, autóba majd csak reggel ül. Addigra a szesz kimegy a szervezetéből és nem lesz semmi baj. Aztán mindig késett a felmenetellel, az asszony korholta is érte. Mivel biztosítási ügynök volt, az ismeretségek során kötött pár üzletet az ott lévőkkel, így „munkaterületnek” minősítette és volt magyarázat mindenre. Ez a napi megállás, bemenetel az „ital-házba” szokásává vált. Ha nem volt dolga, akkor is bement, a szokás rabjává vált. Néha többet ivott a kelleténél, ebből otthon gondok is adódtak, de egy idő után már nem tudott, vagy talán nem is akart változtatni rajta.
*
Mindenkinek vannak bizonyos szokásai. Van, akinek több, van, akinek kevesebb. Vannak olyan szokásaink, melyet észre sem veszünk, apró, sokszor figyelemre sem méltóak. Egy hölgy, aki sokszor észre sem veszi, hogy magában hangosan beszél. Ismerősöm mesélt erről a szokásáról. Aztán még az is hozzátartozik, hogy tisztaságmániás. Persze ezzel a szokásával már-már túlzásokba bonyolódik. Ha belépek a lakásába, le kell tenni a cipőmet. Ez még rendben is lenne, de ahová lépek, erre a célra rendszeresített felmosó rúddal tisztára törli a padlót, ott az orrom előtt. Már nincs is kedvem továbbmenni. Nem tud szabadulni ezektől a szokásaitól.
*
Vannak olyan szokások, melyek már magyar szokásoknak is mondhatók, tehát „hungarikum”. Ilyen többek között a vasárnapi ebéd. Az étlapon okvetlen kell szerepelnie húslevesnek, jól fel zöldségelve. Rántott húsnak, disznóból vagy csirkéből, köretnek sült krumpli, vagy tört krumpli. Ha ez éppen nem aktuális, akkor jön a következő helyettesítő fogás, pörkölt, jó zaftosan, sok hagymával, szintén sertésből, csirkéből, esetleg marhából (birka már nem), hozzá nokedli, ha lehet apró, savanyúság. Desszertnek valamiféle sütemény, kávé. Az érzékenyebbek ilyenkor bekapnak egy dipangrint, hogy meglegyen az egyensúly.
A következő magyar szokás, a panaszkodás. Találkozik egy angol, vagy amerikai, megkérdik egymástól, hogy vagy? A válasz: – Jól! A magyarnál ez úgy alakul, hogy a válaszok: – Elvagyok! (letargikusan, enyhén). – Képzeld a lábam, a gyomrom, a fejem (aztán jönnek a részletek). – Hogy vagy? –kérdés, a válaszadó csóválja a fejét és mondja: – Képzeld a főnököm, az a barom… – Én nem tudom, mit képzelnek ezek a politikusok… – Magyarázd meg nekem, hogy lehet ennyi pénzből megélni? … Semmi pozitívum, csak a lehangoló, negatívumok áradata hangzik el. Tehát – szokás panaszkodni.
A harmadik magyar szokás („hungarikum”) a pálinka és annak megszokott (már, már természetes útjai). Érkezik a vendég, átszalad a szomszéd: – Megkínállak egy kupicával! (és isznak). Reggel felkel az öreg nyugdíjas, mamika, papika, előveszi a pálinkát, töltenek: – Ez orvosság! – mondják (és isznak). – Görcsös fájdalom van a fejemben! – Igyál rá egy kupica pálinkát! (és isznak). – Nem tudom, mi van velem, olyan ideges vagyok! – Igyál rá egy kupica pálinkát! és még számtalan kifogás, ötlet, de a vége a jól bevált szokás (egy kupica pálinka!).
*
Létezik szokásjog is. A Nemzetközi Bizottság döntésének megfelelően kimondja: háború esetén a polgári lakosság kímélését, szokásjogi alapon, tiltja ezen cselekvést. Ez időbeli és térbeli kohéziót jelent. Sajnos az elmúlt időszakok háborúi, akár Európában, akár Közel-Keleten, ennek sokszorosan ellent mondtak.
A köznapibb szokásjog szerinti cselekvések megítélése sokszor bennünket is érintenek. Főleg a tulajdoni viszonyok sorában alakult ez ki. Társasházak épültek osztatlan közös tulajdonú telkekre. Az együttélés során ebből sok vita keletkezett, melyet ezekben az esetekben az eljáró hatóságok, kisebb, nagyobb sikerekkel a szokásjog alapján próbálnak rendezni.
*
Milyen furcsa a napjaink jelensége, szokása, amely a szülés körül alakult ki és társadalmi szokássá vált. Kezdjük ott, hogy régen, a múlt században, a lányok általában 16-20 éves korukban férjhez mentek. Szültek egy. két, esetleg három gyereket, de nem ritkaság volt a 6-8 gyerek sem, főleg faluhelyen. Ezek a gyerekek szép lassan felnőttek, mire ötven évesek lettek, a szülők már átlépték a hatvan, hetven éves korhatárt. Akkor az volt a „trendi”, a szokás, hogy ebben a már említett korban férjhez mentek és „teljesítettek” az utódpótlás feladatát. Mire az öreg szülők rászorultak a gondozásra, ők már meglett felnőttek lettek.
Mi van most? Az a bizonyos férjhez menés, anyává válás időszaka jóval eltolódott. Most az lett a trendi, a szokás, hogy előbb egzisztenciát kell létesíteni. A gimnázium után jön az egyetem, a nyelvtanulás, de sok esetben ezt a végzettséget még meg kell fejelni újabb felsőfokú végzettséggel. Ennek pedig úgy harminc éves korban van vége, aztán ki kell fogni egy jó állást, ebbe illik teljesíteni is. A párválasztás csak ezután jöhet számításba, és amikor a hölgy (mert már nem lány), abba az életkorba kerül, hogy szül egy-két gyereket, már közel van a negyvenedik életévéhez. Mire hetven éves lesz, a gyerekek még csak harminc évesek. Aztán ők is kezdik megteremteni saját maguk számára az egzisztenciát. Az elfoglaltság nagy, az öreg szülőkkel már nincs idő törődni.
*
Vannak szokások, melyek kimennek a divatból, vagy úgy is lehet fogalmazni: – kimegy a szokásból! Egy ilyen fajta cselekvés feltételezett szokásból való kimeneteléhez fűzött megjegyzést az alábbiak szerin Arany János: -„Nem tudom, de nagy kár lenne, Ha divatból úgy kimenne, Mint például – hogy többet ne Mondjak … a káromkodás.” Mennyire igaza volt a költőnek, mert egy jó, időben, elkanyarított káromkodás, olyan, mint a gőzszelep, kiold és megnyugszunk utána.
*
A szokásokról, ha szólunk, meg kell állapítani, ha felismered, ha nem, a napi viselkedésed felét, rögzült szokások határozzák meg. Ezeket automatikusan, tudattalanul hajtjuk végre, nap mint nap, pontosan ugyan úgy, újra és újra.
Nagyjából úgy végzi ezeket az ember, mint egy robot, ahogy fogat mosunk, borotválkozunk, kávét főzünk, ahogy öltözködünk, ahogy felszállunk a villamosra, stb. Ezek bevett szokások. Ezeknek a rögzült szokásoknak az a haszna, hogy végrehajtásukra nem is kell odafigyelni. A tudat egy része „felszabadul” és közben másra fókuszálhatunk. Ez egy zseniális trükk, amellyel hatékonyabbak lehetünk.
Hozzászólások