Június 14.
Ildikó barátnőmmel hivatalosak vagyunk valakihez vacsorára. A hatalmas étteremben rengetegen vannak. Pánikba is esek, hogy senkit nem ismerek. Kotorászok egy xanax után a táskámban, aztán zajt hallok, lenézek az asztal alá és egy csomó sárga pirulát látok gurulni, talán az én fontos gyógyszerem. Elhatározom, hogy összeszedem mind egy szálig, mert nem akarok egy újabb drága gyógyszert venni. Az idegenek észre sem veszik, hogy az asztal alatt bujkálok.
Vándorlok. Vidéki állomás várótermében várakozok és próbálom kideríteni, hogy juthatok haza Pestre. Egy férfi ül le a velem szemben lévő padra, erősen néz, majd odajön hozzám és azt mondja: Magácskának nagy baj van a szemével. Igen, nagyon fáj a szemem, de honnan tudja az idegen férfi? Meg is kérdezem tőle, hogy miből gondolja. Azt mondja, ő szemész szakorvos, de nem tudok vele beszélni, mert a férfi figyelmeztet, hogy ki kell mennem, mert érkezik a gyorsvonatom. Segít kicipelni és feladni a bőröndömet, amikor felszállok a járműre. Hiányérzetem támad, legalább megkérdezhettem volta, hogy merre találom, hol rendel, hogy megvizsgálhasson és meggyógyíthasson.
Erika egy óriási konyhában süt, főz. Jó illatok terjengenek, alig várom, hogy én is a tűzhelyhez férjek a kevéske csirkemellel; gombásan, tejfölösen szeretném elkészíteni. Menyem sürög-forog, már Olivér kék ingjét vasalja, azt mondja, hogy valami rendezvényre mennek. Kérdezem, ügyeljek-e a gyerekekre. Nem, mert este 10-ig részt vehetnek a rendezvényen, ám figyeljem az óriástepsiben sülő húsokat és kapcsoljam le a gázt, ha megsül az étel. Gyönyörű nagy pecsenyedarabok, három családnak is elég lenne ez a gusztusosan sistergő, piruló húsmennyiség.
Mintha L. Claudia esküvője lenne, nem is tudom, hogy kerülök a násznép közé. Nézem a párt, csodálatosak együtt, a menyasszonyi ruha szolid, de nagyon szép és jól mutat a gazdáján. A vőlegény fehér öltönyt visel, jó rájuk nézni. Ahogy így gyönyörködök bennük, egy hatalmas férfikéz tapad a kézfejemre. Azt súgja az illető, hogy menjünk velük és esküdjünk meg mi is. Felnézek a kéz és a hang gazdájára, egy hatalmas barna öltönyös férfi áll mellettem, a mellkasáig sem érek, óriásnak tűnik mellettem, de nem ellenszenves a figura. Kérdezem, ez most micsoda, megkérte most a kezem? Azt mondja, nem ő, én kértem meg, hogy vegyen feleségül és szívesen rááll a dologra. Töröm a fejem, hogy történhetett ez a különös ötlet, de nem emlékszem semmire.
Piros pólót veszek a kínai piacon. nem tudom, miért, pedig nem szeretem szín – nincs is több ilyen rikító ruhadarabom. Talán ezt lehetett a legolcsóbban megvásárolni, és volt a méretemben megfelelő?
Hozzászólások