A korábban kétszeresen HUBBY-díjra jelölt szerző, Hajdú-Antal Zsuzsanna egy újságcikkben olvasott egy orosz férfiról, aki egyedül maradt sérült kisfiával. Az olvasottak nem hagyták nyugodni, így ez a történet szolgált alapul főhőse megálmodásához.
Kovács Alexa: Három ifjúsági regény után célközönséget váltottál, a Belvárosi srác érezhetően a felnőtteket kívánja megszólítani. Mesélnél arról, hogy milyen ok van emögött?
Hajdu-Antal Zsuzsanna
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Olyan szempontból bonyolult szerző vagyok, hogy már a fiatalokról szóló regényeim (Léggömbök, Utánad, Visszatérünk) is megkövetelnek egyfajta érettséget (többek között a stílus és a mondanivaló miatt; mivel a szívem mélyén még mindig magyartanár vagyok, egy leheletnyi szépirodalmiságot is szőttem beléjük), így előfordul, hogy a felnőtteknél kapcsolják be azt a bizonyos gombot (a Léggömböknél a nosztalgiafaktor is jelentős, hiszen nem napjaink tinijei a főszereplők, a nehéz természetű Dorka visszaemlékezései inkább a 2010-es évekre tehetőek). A Visszatérünk – A pipacsok ártatlanok című, harmadik, Ciceró Könyvstúdiónál megjelent könyvem is már kivezet az ifjúsági irodalomból, így az volt a tervem, hogy a következő regényemben már teljes mértékben a felnőtt olvasók lesznek a célközönség.
K. A.: A célközönségváltásnak van esetleg köze a kiadóváltáshoz? Vagy kész volt már a munkacímén DownTown boy, amikor az Erawan kiadó szerzője lettél?
H. A. Zs.: Igen, a Ciceró az ifjúsági könyvek kiadására adott lehetőséget, így keresnem kellett olyan kiadót, amelyik felnőtteknek szóló köteteket publikál. Mivel a Ciceró és az Erawan terjesztője ugyanaz (GABO), így világossá vált számomra, hogy ez lehet az út. Ekkor már készen volt a DownTown boy kézirata.
K. A.: Okozott bármilyen nehézséget az ifjúsági regények után egy ennyire más stílusú, más „hangú” karakter történetét papírra vetni?
H. A. Zs.: Igazából nem, sőt; olyan hamar sikerült átlényegülnöm egy kiégett, negyvenes pasassá, hogy magam is meglepődtem.:) Tény, hogy nem vagyok az a hagyományos értelemben vett, nőknek író női szerző; a Visszatérünkben például Mosonyi Anti hangján szólalok meg, aki egy BME-ről kihullott, szemüveges, vöröses hajú, borostás, nagydarab wannabe informatikus, az ő stílusát is éveztem. Gyerekként is inkább voltam fiús, mint lányos; a bátyám kinőtt ruháit hordtam, sosem volt hosszú hajam és matchboxokkal játszottam. Ez persze változott azóta, felnőttként már szeretek nőiesen öltözködni és nőként létezni, de Balázs cinikus, szókimondó igazság harcosa-gondolkodásmódja meglepő módon közel áll hozzám. Ha megkérdeznék, melyik szereplőm vagyok leginkább (és várják, hogy azt feleljem, mi más, mint Rédey Dorottya), hülyén hangzik, de azt mondanám: csakis Vozár Balázs!:)
K. A.: A könyv végén köszönetet mondasz Evgeny Anisimovnak is, aki a főhősödhöz hasonlóan egyedül nevel down-szindrómás kisfiút. Hogy találtál rá? Mióta követed őket?
H. A. Zs.: A Meglepetés Magazinban olvastam először egy cikket róluk, ekkor pattant ki a fejemből, hogy miért is ne lehetne egy olyan, magyar környezetbe ültetett történetet írni, amiben az apa ugyanúgy magára marad, mint a valóságban Evgeny; vajon milyen túlélési stratégiái lehetnek egy ilyen fickónak napjainkban, Budapesten. Amit ezen kívül még Evgenytől loptam, az a kisfia neve: Misha helyett Misa lett a kis szőke, downos gyerkőc. A futás fontos szerepét is az igazi apuka életéből vettem, valamint a legfontosabb üzenetek közül azt, milyen fontos a nagymama, a barátok és a Down-szindrómával foglalkozó alapítványok által nyújtott támogatás, ha az ember egy különleges gyermeket nevel. Balázsnak egyértelműen van egy hétköznapi hős-jellege, azonban vitathatatlan, hogy egyedül mindenre nem lenne képes, és csak úgy lehet hiteles az ő története, ha ehhez hűek maradunk.
K. A.: Mintha olyasmit is olvastam volna valamelyik posztodban, hogy Evgeny szívesen elolvasná a könyved, ha lesz angol fordítása. Látsz erre esélyt akár a távoli jövőben?
H. A. Zs.: Ó, hát ő nagyon aranyosan várja, hihetetlenül büszke, hogy megihletett egy regényt több ezer kilométerre, és örülne egy angol fordításnak, azonban ez, amennyire eddig utánajártam, nem könnyű feladat, mert ha találnánk is egy irodalmi fordítót, azt meg is kell fizetni. De még nem adtam fel ezt az álmot, nem is magam miatt, de Evgeny miatt sem.
K. A.: Beszéltél magyar szülőkkel is, akik DS gyermeket nevelnek. Korábban volt tapasztalatod, ismereted a diagnózissal kapcsolatosan, vagy a kutatómunka úgymond Balázsnak és Misának köszönhető?
H. A. Zs.: Csak felszínes ismereteim voltak, mint bármelyikünknek. Ha érzelgősen akarnék fogalmazni, azt felelném, az a bizonyos cikk nyitotta ki a szívemet ez irányba, és tett érdeklődővé, hogy fejest ugorjak a témába, kutassak, felvegyem a kapcsolatot érintett szülőkkel, szakemberekkel.
K. A.: Hogy látod, azok a szülők, akik valamilyen értelemben speciális gyermek szülőjévé válnak (de az egyszerűség kedvéért maradjunk a DS-nél), a társadalom peremére szorulnak? Kapnak szakszerű segítséget abban, hogy feldolgozzák az eseményeket? Egyáltalán tudják azt, hogy kihez fordulhatnak ilyen esetben?
H. A. Zs.: Egyre több alapítvány alakul, amelyik segítséget nyújt, és a közösségi média (amit néha szidok, pedig van jó oldala is) segítségével sorstársakra lelhetnek az érintett szülők. Ahogy az a regényből is kiderül, Balázs ugyanolyan átlagember, mint bármelyikünk (általában erre törekszem a könyveimben), jó és rossz tulajdonságokkal, munkahelyekkel, hobbikkal, barátokkal. Az nem feltétlenül társadalom peremére szorulás, hogy a gyerek speciális nevelést igényel, inkább egy kihívás, amiben egyre több szülő érintett; persze mindig akadnak olyanok, akik tartanak attól, amit nem ismernek, ez érthető; éppen ezért születnek filmek, irodalmi művek, rendezvények, cikkek, hogy kicsit közelebb hozzuk egymáshoz a különbözőségeket. Amire égető szükség van; együtt minden könnyebb.
K. A.: Mit gondolsz arról, ha valaki Balázshoz hasonlóan blogot/oldalt vezet? Szerinted is inkább egy védőháló? Hogy látod, lehet káros érzékenyíteni a társadalmat?
H. A. Zs.: Balázsnak a blogírás egyben terápia is; kiírja magából, ami bántja és ami foglalkoztatja, aztán rájön, hogy mivel sokan olvassák, segíthet is vele, felhívhatja a követői figyelmét olyasmire, ami épp nincs a reflektorfényben, és amitől sokan idegenkednek. Az érzékenyítés-szót viszont nem szeretem, távol állnak tőlem ezek a trendi kifejezések, inkább a rávilágítás szót használnám, és az empátia, az együttérző képesség erősítését, ami csak a javunkra válhat, és aminek az egyik eszköze, hogy olvasunk – akár témába vágó blogokat, novellákat, könyveket.
K. A.: Ha már társadalom: mit gondolsz, mire lenne szükség ahhoz, hogy a társadalom könnyebben/jobban befogadja a speciális gyermekeket?
H. A. Zs.: Szerintem hasznos, amikor egy iskola meghívott előadókat fogad, és a gyerekek személyesen feltehetik a kérdéseiket az érintetteknek. Ez jó, minden szempontból. A felnőttek világa keményebb dió. Azt látom nagy problémának a társadalomban, hogy minden csak a felszínen történik. Március 21-én például kiposztoljuk azt a bizonyos felemás zoknit, de ha az év bármely napján szembejön velünk mondjuk egy downos felnőtt, elfordítjuk a fejünket. A mai ember nem képes közösségként működni, ennek történelmi, politikai okai vannak. Egy jó közösségben szeretettel fordulunk a másik felé. Alapvetően az a baj, hogy a média, gondolom, fenti utasításra, kinevel egy látszólag „érzékenyített” (a szónál maradva), színes-szagos, de valójában önző, a másikon átgázoló, élvhajhász társadalmat, ahol a könnyen szerzett javak az élet célját jelentik – pedig szerintem ezeknél sokkal fontosabb, hogy megfogjuk egymás kezét. Azt hiszem, ilyen szempontból maradi vagyok, ha ez maradiság; két évvel negyven éves korom előtt ez már valószínűleg nem változik.
K. A.: Ha Balázs (és Misa) létezne, és találkozhatnál velük, mi lenne a találkozás helyszíne: egy futóverseny, egy vonatút, vagy egyszerűen egy kávézó?
H. A. Zs.: Futóversenyen Balázs csak elsodorna, vonaton pedig ülök eleget, így maradjunk a kávézónál, szigorúan jó és erős kávéval, ahol van játszósarok a kicsiknek.:)
K. A.: Zárásként: Megneveznél kérlek néhány olyan egyesületet, akiknek kapcsolódási pontjuk van a down szindrómával és érdemes figyelemmel kísérni a munkásságukat/támogatni őket?
H. A. Zs.: A Rejtett Kincsek Down Egyesület, a Down Alapítvány, valamint a Nem Adom Fel Alapítvány jut eszembe most. Utóbbiak már kávézót is működtetnek, ahol többek között downos felszolgálókkal is találkozhatunk, és kaphatunk tőlük egy nagy mosolyt is – ami egyértelműen az egyik legnagyobb erősségük. És amiért mindez nagyon is megéri.
Hozzászólások