2005. pünkösdje

I.
Könnyeimet szórom a földre,
bukszusba szökken, ott hagyom,
kizöldell szenvedésnek,
bogyók lángsugára – versek maradása,
nyomdokvonalon.

II.
Túlsózom otthonom.
Látomások látnak
lázasan valótlant,
ördög-billentyűkön
Isten elfojtó dallama,
torlasztó világakarásban,
zokogás tengelyében
állok: tenmagam –
soktonnás idő-szorításban.

III.
Nem gondol rám talán
senki oly mélyen és tisztán,
mint korán-későn
elveszített Édesanyám
– fekete szívvel létezem.

IV.
Elővillanni látom
a történelmi arcok
tükörreflex-bánatát,

a vonásaim mögé rejtett
Igazság
derengő nevetését,
szemhéjak mögül a Fény
reszkető-halk téboly-szárnyalását
– fekete szívvel lélekzem.

V.
Beleámulok a hiányba.
Erőteljes érzés árapálya
koporsó-deszkákat
dobál a Hold alá,
amulettek a sárga csontok,
csillag-sodronyingben
fekete szív dobog,
fekete árny oson,
fekete rétre
fekete zápor zuhog –
fehér templomlépcsőn
hajnali-sáros lábnyomok.

VI.
Kő-kenyeret szaporító
tegnapok alatt
kardvirág-kazlak,
vérbogáncs-korona,
kardvirág-könnyek! –
átvérző kötésen
ostor-ige,
átnyirkolt homlokon

Holló-paripa –
lángot kapott Erdőn
túl – szűzmadár!
Magánya röpte
tétova Himnusz,
hó alá siető
emlékvad:
tüskedisznó!

VII.
(Hó alatt csírázó
magonc-árny-alak
koponya barackvigyora!)

Megosztás

Tweet