Tegnap délután beszéltem a fiammal, mondta, hogy a párjával
kertészkednek éppen, s ettől én olyan boldog voltam! Megrohantak
az emlékek, a Saláta utcai utolsó boldog évek, amikor apjával még szép
volt az élet, mielőtt még atomjaira hullott, és szétrobbant a világ, amelyben éltünk. Akkor még vasárnaponként a kertben dolgoztunk, ültetés, kapálás, gyomlálás volt számunkra a nyaralás. A barázdában szólt a Táskarádió, eljöttek a barátok, és bográcsban főtt a bableves. Emlékszem, amikor a gyárban
fura kis palántákat kaptam kertészmérnök olvasómtól, kelbimbó, mondta.
Még soha nem láttam hozzá foghatót, de volt hely a kertben, elültettem, majd lestem, amint nőtt, szárba szökkent, megerősödött, szárán kis bogyókat növesztett. Ne szedd le, hagyd meg lábon, a kertben ősszel, szólt az intelem.
És így is lett, már mindent betakarítottunk, de a fura növény mind ott állt a kertben akkor is, mikor korán leesett az első hó abban az évben, vele a córesz
is megérkezett, mert a pénz tüzelőre kellett, és hirtelen nem volt mit ennünk.
S akkor eszembe jutott a mentő ötlet: a kertben álló kelbimbó! Kis piros zománcos vájdlingommal, csizmában kicaplattam a hóba, és leszüreteltem. Hogy nézett Misi szomszéd, aki azt hitte, tőlünk már semmin se lepődhet meg, és kiabált át nekem a kerítésen: Hát maga meg mit csinál, szomszédasszony? Boldogan rikkantottam: Én bizony szüretelek! És aznap kelbimbóból állt a világ: főzelék, leves, köret készült belőle, kóstolót kapottMisi szomszéd is. Évtizedek távolából köszönt vissza az emlék, mely azóta csak a hívó szóra várt a lelkemben, hogy megírjam egy tavaszi hajnal csendjében.
2023 04 02
Hozzászólások