Petrozsényi Nagy Pál, barátunk és szerzőtársunk ezen a héten, augusztus 29-én, 81. évében eltávozott. Augusztus 30-án B. Tomos Hajnal írt róla. Itt érhető el a megemlékezés:

https://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=78973

Önéletrajzi regényének folytatásait továbbra is minden vasárnap közöljük.

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

19.

  2021. március 15.

A Kaláka megszűnését követően eltűnt az irodalom palettájáról a Kóbor lovagok, főszer­kesztője Boér Péter Pál, Tárcán Kínálom, főszerkesztő M. Szlávik Tünde, Magyar Irodalmi Lap, főszerkesztő (?), Eirodalom, főszerkesztő Lőrincz György, Napsziget, főszerkesztő Lajtai Gábor, Börzsönyi Helikon, főszerkesztő Karaffa Gyula. Megszűnő félbennek tűnik a Szabad Szalon (Kepes Károly). Elég fájdalmas megélni azoknak a lapoknak a jobblétre szende­rülését, melyekbe magunk is írogattunk, de hát már Hérakleitosz is megmondta: minden fo­lyik, minden változik. Miért lenne más sorsa hát a könyveknek, lapoknak, bármilyen értéke­sek és hasznosak is egyébként?

Más. Szintén változás, csak kissé más szinten: Donald Trump helyett Joe Bident választot­ták meg az USA 46. elnökének. Elég kritikus pillanatban, mert az USA-ra nehezedő gondokat ezúttal olyan bajok tetézik, melyekkel szemben még a nagy Amerika is tehetetlen. És ez a baj, hónapról hónapra nő, terjeszkedik a Covid–19 brit mutánsának köszönhetően. Nem megjósol­tam? Alig telt el pár hónap, és máris utolérte a harmadik hullám a világot, melynek gyorsasá­gát mindaddig egyetlen állam sem fogja felülmúlni, amíg meg nem érti, hogy a vakcinánál egyelőre nincs gyorsabb és hatékonyabb ellenszer. Én megértettem, és be is oltattam magam annak rendje és módja szerint. Mások még reménykednek, ki saját szerencséjében, ki virtusból vagy naivan azt hiszi, mindez magától elmúlik. Kormányunk nemcsak érzékeli, át is érzi a helyzet drámaiságát, mindezek ellenére senkit sem oltanak be erőszakkal. Kívánhat-e valaki ennél humánusabb és demokratikusabb ügyintézést? Vajon a múltban, a nagy pestis-, kolera-, himlőjárványok idején is ilyen kesztyűs kézzel bántak a beteggel, vagy kimondták a vis ma­jort, a többi pedig a puskák és orvosok dolga volt? Jelenlegi helyzetünk sajnos semmivel sem biztatóbb, és nem ártana imádkozni azért, hogy a jövőbeli mutánsokra továbbra is hassanak a Pfizer, AstraZeneca, Johnson & Johnson, Valneva és egyéb szérumok, mert ha nem… Három hullámot kiálltunk, az élelmiszerboltok, bankok, patikák előtt kígyózó sorok mégis fokozato­san hosszabbodnak, miközben pár kilométerrel odébb sötét tekintetű migránsok próbálnak át­lógni a határon. És még mindig nincs vége. Ember legyen a talpán, aki mindezt kibírja, és az ember bizony fura lény, sokszor annak kezébe harap, aki cirógatja, istápolja.

Megkapván az oltást viszonylag nyugodtan élem tovább egyhangú, de egyelőre kompliká­ciómentes életem. Etetem-itatom a kutyát, madarakat, nézem a tévét, és írok, írok, írok. Nem is tudom, mit kezdhetnék magammal, ha nem lennék írásfüggő. Lám-lám, így válhat még egy szenvedélybetegség is hasznossá. Szerencsére időm még van hozzá, hiszen még csak 80 leszek jövőre, és ha számításba veszem, mennyi ideig élt apai nagyapám (92 év) vagy anyai nagyanyám (94 év), talán nekem is ajándékoz még egy kis időt a Jóisten, hogy a változatosság kedvéért regényírásra adjam a fejemet. Legtöbb írásom kispróza, holott szerintem a regény, azon belül pedig a történelmi regény lenne az igazi lételemem. Ja, csak bírjam idegekkel, mert ez az izoláltság elég életveszélyes állapot. Vérrokonaim, barátaim nincsenek, a szomszédság többnyire házon kívül van, így az égvilágon senki sem segítene, ha például elesnék vagy kapnék egy infarktust. Ugyanezen okok miatt a pénzemmel és könyvtárammal sem tudok mit kezdeni. Eddig Kamilra gondoltam, de ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább belátom, hogy ő sem egyéb szimpla ismerősnél. Ellenkező esetben nem hagyna ennyire magamra. Tudom, hogy magába zárkózott poéta, és megvan neki is a maga gondja-baja, plusz itt van még ez az átkozott koronavírus a nyakunkon, de egy igaz barát számára ez nem lehet akadály, kiváltképp, ha látja, mi­lyen lelki válságban vergődik a barátja. Jóformán ímélt sem igen ír nekem, bár, ha írok, válaszol, de amit ír, az is személytelen, egysíkú és visszafogott. Arról, hogy mi jár a fejében, konk­rétan mivel foglalkozik napközben, mi szomorítja, vidítja, nem köti az orromra. Megjegyzem, az emberek egymástól való elidegenülése nem egyedi sajátosság, még csak nem is hungaricum, hanem világjelenség. Mint az istentagadás, ide-odarohanás, érzelmi-értelmi sivárság, a politika és gazdasági érdekek összefonódása… Igen, ez tény, miközben az is tagadhatatlan, hogy azért még létezik szeretet, barátság stb. is a világon, melyek adott esetben akár felül is írhatják ezeket. Ha viszont nem, szeretetről, barátságról sem beszélhetünk. Házasságom tükrében elemezve a problémát, nagy valószínűséggel Maja (Holi Mária), még kevésbé Emi (Szécsi Emília), de Judit (Oszlányi Judit) sem szerethetett igazán. Ehhez sokkal meghittebb, kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló kapcsolatban kellett volna állnunk egymással. Részemről ennek a követelménynek, Emit leszámítva meg is feleltem, míg őket ezek hiánya jellemezte, egy­szóval inkább én szerettem őket, mint ők engem. A hagyaték kérdése tehát még bizonytalan. Hagyjak mindent a fiamra? Kétségtelenül a megbocsátás félreérthetetlen jele lenne, de vajon rászorul-e? Aligha, az igazgató úrnak tudtommal van mit aprítania a tejbe, míg sok szegény ember akár 1000 forintnak is örülne. Mit tegyek, uram, mit tegyek? Soha életemben nem hittem volna, hogy valaha ilyen groteszk dilemma elé állítasz.

Reggel nyolc óra. Hirtelen felberreg a vekker jelezvén, hogy be kéne vennem a Co-valsa­cort, Meforalt és egyéb bogyókat, melyek nélkül már régóta alulról szagolnám az ibolyát.

– Jól van Pontoska. Most az egyszer méltó vagy a nevedre. (Így nevezem legújabb beszél­getőtársamat, a csörgőórámat). Igaz, elsősorban én hanyagollak el téged, csak tudod, a felej­tés… És ez lesz még rosszabb is, szokta mondogatni elhunyt Jancsi bátyám. Ma egy kis lap­szus, holnap kis szédülés, vércukor-emelkedés, effélék. Rossz ómen, mi? Többek között ezért kellene bemasíroznom a Margaréta Otthonba, ahol életem végéig orvosi felügyelet alatt hall­gathatnám szobatársaim horkolását. Hacsak nem valamelyik más, egyágyas szobákkal is ren­delkező otthonba költöznék. Hanem ehhez jókora summa kellene, sokkal több, mint amennyi megtakarított pénzem van. Lehetőség ugyan már eleve lett volna, amennyiben Judit rám íratja a házunkat. Annak árából biztosan telt volna egy apartmanra, teszem fel a kecskeméti Sion nyugdíjas otthonok egyikében. Csakhogy Judit nem az én, hanem rokonai javára végrendel­kezett, ezért életem végéig másokkal kell megosztanom a szobámat. Vagy maradok, ahol jelenleg is vegetálok, azaz a Puskás Tivadar utcában. Tökegyedül, egyszerű haszonélvezői minőségben, részben Judit Egi iránti antipátiájának köszönhetően. Akceptáltam, de hogy ez milyen negatív következményekkel járhat még, csak most mértem fel igazán. Hogy annak idején Judit is felmérte, kérdés. Néhány elejtett megjegyzéséből ítélve nagyon is tisztában volt a helyzettel. Szerintem már ebből is lehet következtetni, mennyire szerethetett engem ez a jóasszony, akinek az urnájára félájultan borultam. Bevallom, elég mellbevágó reveláció. De hát ez van, az idő múlik, az ember lehiggad, elkezd önkéntelenül is analizálni, szintetizálni, és lassan-lassan összeáll a kép. Ó, bár hamarabb összeállt volna! De törődtem én akkor a jövővel! Volt mit ennem-innom, fedél a fejem fölött, dolgoznom nem kellett, mégsem szenvedtem szükséget semmiben. A mindennapok gondjai, főzés, mosás, rezsi, közügyek intézése, minden, minden Judit vállán nyugodott. Zokszó nélkül vállalta, isten fizessen meg ezért, meg is jutalmazta ma­gát, illetve rokonait utólag, ami nyilván sohasem sikerült volna neki, ha életem irodalmi jellegű alakulása mellett a piszkos anyagiakkal is törődöm. Nem akartam erről nyilatkozni, de most kicsúszott belőlem, vagyis ki, mint vet, úgy arat – társalgok legújabb beszélgetőtársammal, a csörgő órámmal.

Hiába, az ember nem bírja a némaságot. Néha elszavalok egy-két verset, imádkozom, vagy purparlézom magammal Fifi helyett, aki valószínűleg saját ugatását sem hallja már. Legütősebb szenvedélyem a feketekávé. Mindennap kb. két deci, reggelenként, szombaton kettő – Frontin és Scippa helyett, amikkel a pszichiátrián nyugtatgattak. Akkor az hatott, most ez. Mennyivel más lenne az életem, ha legalább olvasni tudnék, mint te, kedves Kamil barátom, vagy jobb híján a tévét, rádiót hallhatnám zavartalanul, mert azokat is csak félig-meddig értegetem. Helyettük be kell érnem egy kávéval. Oké, Uram, te tudod, de legalább mindennap kettőt adnál belőle.

  2021. május 23.

Ma oltották be az ötmilliomodik magyar polgárt, melynek eredményeképp majdnem minden korlátozást feloldottak. Én legjobban annak örültem, hogy az utcákon már nem kötelező a maszkviselés. Mindig úgy behomályosodott szemüvegem a maszk miatt, hogy gyakran inkább zsebre vágtam az okulárét, és anélkül közlekedtem a városban. Képzelhetik, hogy félvakon. Hogy mikor szabadulhatunk meg teljesen a fertőzés veszélyétől, és ezzel párhuzamosan minden korlátozástól, egyelőre kérdéses. Egyesek szerint, majd, ha odáig fejlődik az orvostudomány, hogy az influenzát is legyőzzük.

Nézzük, mi történt az elmúlt bő két hónapban? Április 16-án elhunyt 86 éves korában Törőcsik Mari, mindenki kedvence, a Nemzet Színésze. „Van-e, aki e nevet nem ismeri?” Színművészetünk pótolhatatlan tehetsége, akit csak a legnagyobbak közt említhetünk. Az egész ország napokig gyászolta. Isten nyugosztalja. Másik veszteség Szász András író, nagyváradi földim. Ő Kiskunfélegyházán él, mert még él, viszont olyan állapotban, amilyet legádázabb ellenségemnek sem kívánok. Idegroncsként fekszik félegyházi otthonában, keze-lába remeg, állandó orvosi felügyeletet igényel. Összeomlásának okát nem ismerem. Szavaiból következ­tetve, mint sok más esetben őt is a román Securitate segítette ebbe az állapotba. Hasonló cipő­ben járt Varró János kolozsvári irodalomtörténész és író is. Ő Kecskeméten talált menedékre. De már irodalommal csak a Kecskeméti Pedagógiai Tanítóképző Főiskola tanáraként foglalkozott. Még előszót sem akart írni legelső nyomtatatásban megjelent (Cirkusz) könyvemhez, meg is haragudtam rá akkoriban.

Egészség. A változatosság kedvéért elkezdett fájni a derekam, a szívem meg rendszeresen 130-at ver. Elcsoszogtam a háziorvoshoz, aki felírt nekem valami szívgyógyszert, de hogy ez hatni is fog, már nem tenném rá a nagy esküt. Mint mindig persze most sem mért sem vérnyo­mást, sem vércukrot, nem kopogtatta meg a hátam, mint általában az orvosok, noha cukor- és vérnyomásos beteg is vagyok. Rutinvizsgálat – világosított fel egyszer egyikük. Dudás Edit dr. megtette, mégsem mennék vissza hozzá a nagy távolság miatt. Itt negyed órára sincs szükség ahhoz, hogy, hipp-hopp, a rendelőben teremjek, és várakozni sem kell annyi órán át. Hol is tartottunk? Igen, a pulzusom. Ilyen pulzusszámmal persze nem merek kávét sem inni már. Érzékeny veszteség, ezzel pont a nap fénypontja marad ki az életemből. Hogy elment a kedvem az írástól, evidens, hiszen a kávé jelentette eddig nálam a benzint a motorban. Nincs benzin, nem megy a motor, legfeljebb árammal, de ilyenfajta pótszert még nem találtam ki magamnak. Ez részben rossz, részben jó, mert az utóbbi hetekben majd megbolondultam a kávéért. Igazából most értettem meg azokat, akik alkoholhoz, droghoz nyúltak azért, hogy kiszínezzék az életük. Ugyanis velem is pontosan ez történt: ha megittam a magam kávéadagját, egyből rózsaszínben láttam a világot, lelkem megkönnyebbült, gondjaim elszálltak, és még az ujjaim is fürgébben zongoráztak a számítógép billentyűzetén. Ezzel szemben emelkedett a pul­zusom, nehezebben alszom, és isten tudja, mi lenne még ebből, ha nem mondanék le a kávéról. De lemondtam! Fájó szívvel öntöttem ki a megmaradt kávét a kertbe, mert, megmondjam az őszintét? Bármilyen értékes számomra egy fekete, számomra még ennél is értékesebb az egészség, és ha ez a kávén múlik, addio, istenek itala!

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet