A kaposvári Szivárvány Kulturális Központban, a Kaposfest fesztiválon 2023 augusztus 15-én beszélgettem az egyik művészeti vezetővel, Várdai István Liszt Ferenc-díjas csellóművésszel, aki az esti főpróba szünetében 15 percet engedélyezett számomra a beszélgetés lebonyolítására.
Művész Úr! Hangszerválasztása rögtön a csellóra esett, vagy zenei pályája elején még más hangszeren játszott? Milyen tényezők befolyásolták a döntését?
Rögtön a csellóra esett. Bevallom, nem emlékszem pontosan. Nem egy tudatos döntés volt. Egy hangszerbemutató alkalmával kaptam egy csellót kipróbálni, és nagyon tetszett, ahogy rezeg, és az, ahogy mutatta a tanárnő, hogy át lehet ölelni a hangszert. Nagyon organikusan éreztem magamat a csellóval kiskoromban.
Kik voltak a legnagyobb hatással az ön zenei kifejezésmódjára? A hatás miben állt?
Ez egy hosszú sor, szinte nehéz is lenne mind felsorolni. Talán az alapköveket mindenképpen Mátrai Mária zeneiskolai tanárnőm, aztán Mező László zeneakadémiai tanárom, akinél 13 évestől 23 éves koromig tanultam, tette le. Utána Reinhard Laczkó Bécsben, Frans Helmerson Kronbergben. Emellett a különböző kurzusokon nagy befolyást tett rám Gidón Kremer, Schiff András, Natasa Gutmann, és Starker János, és sorolhatnám még. Inkább mindenkitől – ezt szoktam is mondani egyébként a tanításnál is. A tanulásban hiszek, nem feltétlenül annyira a tanításban, és ezért próbáltam minél több embertől minél több impulzust begyűjteni. A kezdeti években abban jelentkezett Mátrai Máriánál, hogy nagyon inspirálóan tanított, tehát a hangszer szeretetét hozta nekem. Aztán ez folytatódott Mező Lászlónál is, aki nagyon gondos technikai és zenei tanítást adott nekem. Aztán Rainhard Lackónál megtanultam az úgymond profizmust, a zenei kifejezésmódok reprodukcióját, Francois Helmerstonnál pedig a zenei nagyvonalúságot, a formák választékát, ha röviden össze kellene foglalnom, ezeket éreztem.
Milyen egyéni technikákat alkalmaz a csellójátékában, melyek egyedivé teszik az ön előadásmódját? Milyen módon jeleníti meg a művek érzelmi mélységeit, azokat hogyan tudja átadni a hallgatóságnak?
Szerintem egy olyan technikát próbálok alkalmazni, ami a leginkább segíti a zeneszerző gondolatainak kifejezését és azokat a gondolatokat, amiket ezek kiváltanak belőlem. Tehát a technika, mint eszköz, mindig adaptálódik egy kicsit a zenei tartalomhoz, ennek megfelelően valamilyen szinten változik is minden egyes előadásnál a technika. Mi volt a másik kérdés?
Várdai István (j) és a szerző
A másik, hogy milyen módon jeleníti meg a művek érzelmi mélységeit, azokat hogyan tudja átadni a hallgatóknak?
Ez egy nagyon komplex kérdés. Talán a felkészülésnél és az évek tapasztalatai alapján szerzett visszajelzések. Önreflexiókból tanul talán a legtöbbet az ember, és ezáltal érik mindig a darab folyamatosan tovább, és ezáltal sikerül az előadás még önazonosabban. Tehát a saját elképzelés kiforrottsága határozza meg azt leginkább szerintem, hogy aztán a közönséggel való kommunikációja, a közönségnek való tartalom átadása mennyire lesz hatékony, hogyha ezt így lehet így mondani. Bár a hatékony szó nem feltétlenül a legjobb, inkább úgy mondanám, hogy mitől lesz leginkább élő, és itt az előadásnak az élő mivolta a lényeg az pedig nagyon erősen múlik az inspiráción. Az egy olyan faktor, amit az ember tudatosan nem tud eldönteni, hanem az vagy jön, vagy nem.
Egy kicsit összefügg a következő kérdés ezzel, de még egy kicsit próbálom ezt bővíteni. Hogyan készül fel egy új műsorra vagy kompozícióra, milyen szempontok szerint bővíti, illetve változtatja a repertoárját?
Most azt érdemes itt zárójelben megjegyezni, hogy lassan már három éve egy kamarazenekarnak is a vezetője vagyok, és ezáltal bővül a repertoár.
Ez a Liszt Ferenc Kamarazenekar?
A Liszt Ferenc Kamarazenekar repertoár palettája abszolút kibővült, és a rendelkezésre álló napi 24 óra az pedig ugyanannyi maradt. A repertoár kiválasztásában akár csellistaként, akár kamarazenekari programok kialakítójaként, azt tartom szem előtt elsősorban, hogy mi az, ami minket érdekelhet, és mi az, amihez valószínűleg a karakterünkből adódóan úgy tudunk közeledni, hogy ez a darabnak is megérje, hogy mi abból ki tudjunk valami olyat hozni. ami értékes. És hogy készülök?
Igen.
Sokféleképpen. Az utóbbi pár évben már, mondjuk 5-6 évben, mindig vagy zongorastimből, vagy partitúrából át szoktam nézni, akár concertókat, akár szonátákat játszunk, hogy a zenei anyag egészével valamennyire tisztában legyek, hogy a kontextusokat, az összefüggéseket értsem benne. Utána meg szoktam néha hallgatni különböző előadásokat is. Szinte mindenből nagyon jó felvételek készültek már, és aztán ezekből valamennyire próbálom összegyúrni azt, hogy én akkor éppen mit képzelek, vagy mit gondolok ezekről a darabokról. Miután eljátszom egy párszor, aztán utána – pár kérdéssel ezelőtt beszéltünk erről –, akkor elindul az érési folyamat, és onnan kezdve egyre közelebb kerülünk egymáshoz a művel.
Mindig csodáltam azokat a művészeket, akik több zenekart vezényelnek, és ráadásul, mint ön, Bécsben tanszékvezető. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?
Ez a tanszékvezető picit túlzás, nincs olyan, hogy cselló tanszék. Bécsben professzor vagyok, van egy osztályom és Heinrich Schiffnek, aki egy legendás tanár és csellista volt, vagyok az utódja. A zenekarral való foglalkozás a koncertező csellista időmből vett el egy szeletet, aminek én megmondom őszintén, örülök, mert egy időben túl sokat koncerteztem, nem volt időm igazán elmélyülten készülni. Egyébként nagyon-nagyon pozitív hatással van a csellista létemre a zenekarral és ezzel a többszólamúsággal és az egész komplex rendszerrel való foglalkozás. A tanítás pedig nagyon jó hatással van például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral való foglalkozásra. És így tulajdonképpen azért kell ezt nagyon okosan balanszban tartani, mert így minden épít mindent. Csak nagyon precízen ki kell alakítani a logisztikát és az időbeosztást.
Ki tudna-e emelni önhöz különösen közel álló műveket a zeneirodalomból?
Szinte mindegyiket, amelyeket még repertoáron tartom, vagyis amikkel szívesen foglalkozom. Úgy lehetne mondani, a Bach csellószviteket, a Beethoven szonátákat, a Dvorák csellóversenyt, Schumannt, Sosztakovics kettőt, Richard Strausst, amiket a zenekarral játszottunk, a Beethoven szimfóniák, Haydn Krisztus hét utolsó szava, amivel most debütáltunk a Musikvereinben, Bécsben. Én ezeket mind nagyon kedvelem, és még nagyon sok mást is.
Lényegében a következő kérdést egy picit érintette, de azért egy kicsit még bővítsük! Ossza meg velünk pályafutásának különleges élményeit, kiemelkedő pillanatait!
Mindig a jó dolgokat szokták mondani. Nekem van egy nagyon fontos élményem, amikor a hibától való félelmem megszűnt. Amikor először belesültem egy Bach Esz-dúr szvitbe 13 évesen, ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert egészen addig rettegtem attól, hogy valamibe bele fogok sülni, és aztán miután ez megtörtént, utána már rájöttem, hogy utána is megy tovább a világ.
Van, aki azt mondja, hogy a kudarcok jót tesznek az embernek.
Igen, egyébként szerintem jót tesznek. A másik hasonló, én most csinálnék akkor egy ilyen negatív listát. Amikor először voltam az ARD versenyen 19 évesen, és szintén memóriaproblémám volt, és emiatt nem engedhettek tovább, és aztán 2014-ben, rá 10 évre pedig megnyertem a versenyt, mert visszamentem. Akkor ez egy ilyen szép kapcsolat.
De mondjuk azért pozitívokat is!
Talán amikor először játszottam az összes Beethoven szonátát Frankl Péterrel 2016-ban, azt hiszem, vagy a Carnegie Hallban a fellépésem Leon Botstyle-nal, még, hát már jó tízvalahány évvel ezelőtt, vagy a finn Helsinki Filharmonikusokkal Prokofjev Szimfónia Concertantio, az egy nagyon szép élmény volt. Susanna Marchi vezényelte Wikingur Olafsonnal az a koncert, amit még a pandémia alatt készítettünk elő, és három napra beköltöztünk a Müpába a nagyterembe, nem volt ott senki, nem voltak rendezvények, Beethoven szonátát játszottunk. Sok Janaceket és sok egyéb más darabot. És egyébként, ha már a Kaposfesten vagyunk, itt talán az első Kaposfest fesztivált említem. A nyitókoncertünkön Haydn csellóversenyét játszottam. Ehhez kapcsolódóan most egyből eszembe jut egy csomó más – mert pont ez is a lényege a Kaposfestnek és az ilyen fesztiváloknak, hogy olyan emberekkel tudunk együtt dolgozni, akikkel nagyon szívesen dolgozunk együtt. Ebből, amikor kialakulnak olyan pillanatok az egymás segítéséből és az egymás inspirációjából, az tényleg megismételhetetlen.
Milyen szerepet játszik önnél a zenei oktatás és a mentorálás. Hadd mondjam el itteni mostani élményemet! Figyelem, hogy amikor nem karmester, akkor is, a szemével szinte inspirálja a többi zenészt. Ilyet még nem láttam más művésznél. Ez egy Várdai féle specialitás? Jól látom ezt a kérdést?
Tulajdonképpen a zenének egy nagyon fontos eleme a szuggesztió. Tehát, hogy lehet szuggesztíven előadni valamit, a szuggesztió vágya, vagy a kifejezési vágy, az szerintem nagyon motiváló dolog tud lenni, és ezt a motivációt próbálom átadni másoknak is. Ebben tényleg egy jó darabban, hogyha az embernek kézben van a hangszere, abban tényleg lehet lubickolni. Ezek olyan jó zenék, olyan jó gondolatok, amiket az ember úgy jó érzéssel átenged magán. Átváltoztatja az előadót tulajdonképpen a darab valamilyen szinten, és ezt érdemes hagyni. A tehetséggondozás pedig nekem is, meg hál’ Istennek nagyon sok kollégámnak, kiemelkedően fontos tevékenység. Egyrészt nagyon ügyes, szorgalmas, kitartó fiatalok vannak, akiknek szerintem a legjobb példát akkor tudjuk nyújtani, hogyha velük együtt zenélünk, együtt játszunk. Ők átérzik ezt az egészet, és természetesen olyan tapasztalatokat osztunk meg velük verbálisan adott esetben a pályájukkal kapcsolatban, ami pár kérdést, vagy adott esetben félelmet eloszlat, és tényleg inkább a motiváció irányába viszi őket.
Szakmai elfoglaltsága mellett mennyi idő jut a családjára is a pihenésre?
Ez is tervezés kérdése. Vannak nehezebb hónapok, de azért egyensúlyban van tartva. Nagyon fontos az, hogy a bázis, az érzelmi és az emberi stabilitás a legfontosabb, tehát arra mindig időt kell szánni. Erre igényem is van, és ennek megfelelően osztok be mindent. Bécsben, vagyis Bécs mellett élünk, tehát amikor tanítok, és a növendékeimmel foglalkozom, akkor tulajdonképpen otthon is vagyok. Mindig úgy van beosztva, hogy mondjuk reggel kilenctől délután háromig tanítok, és akkor utána, mikor a gyerekek végeztek az iskolával, óvodával, akkor utána én otthon vagyok velük.
Hogyan körvonalazná a jövőbeli tervét és céljait?
Azokat a folyamatokat, amiket elindítottunk, akár a Liszt Ferenc Kamarazenekarral kapcsolatban, azt a munkát, amit ebbe beletettünk, szeretnénk és fogjuk is tudni kamatoztatni. Ettől fogunk fejlődni is még többet. Az egyensúly és a fejlődés harmonizációja volt mindig is a hosszú-, vagy közép-, vagy rövidtávú cél. Mindig az adott feladatoknak megfelelően szoktam mondani, hogy a feladatok adnak kézről kézre egymásnak engem. Valamire meg kell tanulni nemet is mondani, de rendet próbálok tartani ebben az egész nagy rendszerben, és úgy érzem, hogy egyre tisztábban látom, hogy miben tudok hozzátenni a dolgokhoz, a környezetemhez, a zenekarhoz, a saját pályámhoz, a tehetséggondozáshoz, és ezeket próbálom megvalósítani.
Hogyan látja a zeneipar és a művészi kifejezés jövőjét, a változások hogyan érintik az ön művészetét?
Nem hiszem, hogy engem a változások vagy ilyen jellegű dolgok befolyásolnának. Nem hiszem, hogy a művészi integritásomnak a piaci elvárásokhoz kellene igazodni. Eddig nagyon jól működött anélkül is, és tulajdonképpen ha a számokat nézzük, egy jó műsorkoncepció és a jó előadások már önmagukban nagyon jó reklámot generálnak. Tehát itt az a kérdés, hogy a minőségi klasszikus zenét hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni. Azt az élményt, azt a koncertélményt hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni? Egyféleképpen: hogyha az ember odamegy és játszik. Ahhoz, hogy az ember a világon mindenhova odamenjen, egy élet kevés. Kell egy picit szelektálni, nincsen mindenre befolyásunk. Szerintem az a fontos, hogy az önazonos művészi integritást a legmagasabb szinten kiműveljük, és hogyha azt valaki meghallgatja és valaki ezt az élményt megkapja, akkor nincsen egyáltalán kérdés azzal kapcsolatban, hogy a klasszikus zenének van-e jövője.
Utolsó előtti kérdés.
Igen, igen, ezt tényleg aztán mennem kell.
Nem fér bele?
Egy-egy utolsó.
Akkor legyen utolsó kérdés, jó? Most debütált karmesterként, vagy pedig már próbált karmester lenni? Hogy érezte magát karmesterként, mert általában azt mondják, ahhoz képest nagyon fiatal. Azt szokták mondani, hogy karmesterként az ember úgy 40 év fölött szokott működni.
Ez egyébként teljesen reális. Nem tartom magamat karmesternek, én egy csellóművész vagyok.
Nem is szeretne karmester lenni?
Lehet, hogy az leszek, vagy annak lehet majd nevezni. Én most jelen pillanatban egy zenész vagyok, aki vezényel.
Értettem, ez egy rövid, jó befejezés. Van, amit elmondana, és én nem kérdeztem?
Nagyon sok mindenről beszéltünk, és én nagyon köszönöm a kérdéseket.
Hozzászólások