A mai napon a Hetedhéthatár emblémája szivárványszínekben látható. Ennek apropója, hogy ma tartják a Pécs Pride felvonulást. Budapest mellett Pécs az egyetlen város hazánkban, amely otthont ad ennek a demonstrációnak. Biztos, hogy nem véletlenül, hiszen Pécs az ország talán egyik leginkább nyitott városa, ahol a kisebbségek, a különböző kultúrák, vallások, identitások jelenléte nem új keletű. A városban tíz nemzetiség él békésen egymás mellett, egyetemén a világ minden szegletéből érkezett diákok ezrei tanulnak. A város hivatalos értékelést is kapott ilyen téren: 2008-ban elnyerte az UNESCO Városok a Békéért-díját.
A Pride sok emberből egyfajta visszatetszést, negatív érzelmeket vált ki. Ne felejtsük el azonban, hogy a halkan, foghegyről odavetett „buzifelvonulás” is kirekesztés, a megszólaló önmagát automatikusan felsőbb rendűnek pozicionáló megnyilvánulása. A feszültség, a gúnyolódás, a csípőből tüzelés leginkább azon embertársainknál jelentkezik, akik nincsenek tisztában az esemény céljával, személyesen nem vettek részt rajta, csupán a médiából értesültek róla – a média pedig gyakran a szélsőségeket emeli ki, azokat a pillanatokat, amelyekkel a nézők, olvasók figyelmét próbálják megragadni. A napi pártpolitika is gyakran meglovagolja a média által keltett hullámokat és minden oldal a maga értékrendje szerint tálalja az eseményeket.
A Pride története 1969-ig nyúlik vissza, amikor New Yorkban, a Stonewall Inn kocsma vendégei megelégelték a melegbárok és a melegek elleni folyamatos rendőri vegzálást, a jogaik sárba tiprását. Fontos szem előtt tartani, hogy az 1960-as években világszerte számos előremutató változás következett be olyan téren, amire azelőtt jóformán gondolni sem mertek. 1960 és 1968 között 32 volt gyarmat vált függetlenné, számos társadalmi-politikai mozgalom indult el, többek között az afroamerikai polgárjogi mozgalom és a vietnámi háborúellenes mozgalom. A távolabbi múltba visszatekintve, megemlíthetjük a nők választójogáért folytatott küzdelmeket, vagy az 1886. május 1-jén Chicagoban lezajlott sztrájkot, amelynek középpontjában a munkakörülmények és bérek színvonalának emelése, a nyolcórás munkaidő bevezetése állt – innen ered a május elseje mint a munka ünnepe. Ezek sorába illeszkedik a Pride is, amely egyrészt emlékezés az 1969-es New York-i eseményekre, másrészt figyelemfelkeltés az egyenlő jogokra, annak érdekében, hogy senki ne kerülhessen hátrányos helyzetbe nemi identitása, szexuális irányultsága, vagy bármilyen más különbözősége miatt. Amíg valakit azért nem vesznek fel egy munkahelyre, mert a többséghez képest eltérő a szexuális irányultsága, miközben minden szakmai feltételt teljesít, addig komoly baj van.
Egy kis kitérő. Számtalan embercsoportot lehet felsorolni, amelyek tagjai bizonyos tulajdonságuk tekintetében különböznek a többséginek definiált csoport tagjaitól és ebből fakadóan a tapasztalatok szerint hátrányok érhetik őket. Többek között bőrszín, nyelv, vallás alapján, de megemlíthetjük a menekülteket, a hajléktalanokat, a testi vagy értelmi fogyatékossággal élőket, az autistákat, vagy a HIV-fertőzötteket is. Az, hogy Magyarországon – például Hollandiához, vagy Németországhoz képest – kevesebb kerekes székest láthatunk az utcán, bevásárlóközpontban, múzeumban, sporteseményen, koncerten vagy fesztiválon, nem azért van, mert a magyarok között kisebb az arányuk, hanem azért, mert nálunk nincsenek meg a feltételei annak, hogy teljes mértékben jelen legyenek. Ennek nem kizárólag a szerényebb infrastruktúra az oka, hanem az, hogy az emberi hozzáállás nem megfelelő.
A Pride résztvevőit egy közös cél vezérli, elérni azt, ami mindenkinek jár: egyenlő bánásmódot, ugyanolyan biztonságot a magánéletben, a munkában – mindenkinek egyformán. Eljutni odáig, hogy kikopjon mindennapjainkból a környezetünkben élő embereken való viccelődés, gúnyolódás, heccelődés, fenyegetőzés és a kirekesztő fellépés. A megoldást nem mástól kell várni: nekünk, „hétköznapi embereknek” kell eljutni odáig, hogy a tolerancia ne erény legyen, hanem társadalmi gyakorlat.
Miért szivárványszínű zászlókat visznek a felvonulók? A hagyományos kultúrákban a szivárványokhoz és annak színeihez számtalan jelentés kapcsolódik. A keresztény kultúrkörben Isten ígérete, hogy többé nem sújtja özönvízzel a Földet. A sumer Gilgames-eposzban Istar nyaklánca, ami szintén az özönvízhez köthető. A tradicionális kultúrákban a szivárvány legtöbbször az ég felé vezető út. Napjainkban a szivárvány a béke és a sokszínűség szimbóluma. A Napból érkező, látható fény a létező összes színt tartalmazza, amit szemünk külön-külön nem lát. A Pride célja az is, hogy ennek analógiájára felhívja a figyelmet arra, hogy a világ úgy teljes, ha minden szín megtalálható benne: mindenki egyformán fontos és egyformán számít. A felvonulásokon nem csak szivárványos zászlókat lehet látni, a stílusukban, formájukban hasonló, de színeinek számában, sorrendjében eltérő zászlók a különféle embercsoportokat jelenítik meg, sőt létezik úgynevezett „szövetséges büszkeség” zászló is, amelyet azok használhatnak, akik elutasítják a heteroszexizmust, homofóbiát, bifóbiát, transzfóbiát, a heteroszexuális és ciszgender privilégiumokat. A cikk illusztrációjaként szereplő fényképen is többféle zászló látható.
A 19. századi munkásfelvonulásokhoz hasonlóan szükséges demonstrációkat tartani az egyenlő bánásmódért, amíg nem alakul ki az a bizonyos, fentebb említett társadalmi gyakorlat. Miután – bízzunk benne – gyermekeink, unokáink elérik a kitűzött célt, a „szinten tartás” időszaka következik: fontos cselekedni azért, hogy az elért eredmények ne vesszenek oda, ne legyenek megkérdőjelezve, úgy, ahogy tapasztalhatjuk napjainkban a demokrácia, a béke vonatkozásában világszerte. Azokat a célokat, amelyekért évszázadokon át küzdöttek őseink – többek között a szabadon átjárható határok, a különböző nyelvek, kultúrák békés egymás mellett élése –, Európában sikerült megvalósítani, azonban ezek az eredmények az utóbbi években veszélybe kerültek.
Gyakran vita indul annak kapcsán, hogy a Pride-nak otthont adó város mennyire áll az esemény mellé, szükséges-e odaállnia. Igen, szükséges! Minden település felelős vezetőinek kötelességük azon dolgozni, hogy lakóinak életkörülményei javuljanak. Ez pedig magába foglalja a munkahelyteremtésen, az infrastruktúra fejlesztésén, a gazdálkodás hatékonyságának növelésén, a közszolgáltatások biztosításán túl azt is, hogy elősegítsék a hétköznapi élet minőségi színvonalának emelését, a nyugodt, minden lakó számára egyformán biztonságos, befogadó légkör megteremtését. Számos város példát mutat rá, tettekben, és az ügy iránti elköteleződés szemmel látható kifejezésében is. A Pride kapcsán Londonban emeletes buszok szivárványszínt kaptak, „Every Story Matters” – minden történet számít – felirattal. Reykjavíkban a város fő nevezetességéhez vezető út szivárványszínű, sok helyen a Pride napján a városházára, a közintézmények épületeire kitűzik a szivárványos zászlót, Svédországtól Spanyolországig.
Vajon eljutunk odáig még a mi életünkben arra a szintre, hogy a tolerancia nem csak erény, hanem társadalmi gyakorlat lesz? Hiszem, hogy igen.
*„a tolerancia nem erény lesz csupán, hanem társadalmi gyakorlat is” – a mondás forrása Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas magyar író beszéde, amely 1999. december 10-én hangzott el a Tolerancia-díjak átadása alkalmából. A szöveg teljes terjedelmében itt érhető el: https://www.es.hu/old/9951-52/index.htm
Lisszabon, 2023. Fotó: Ana Mendes
(Forrás: Wikipédia)
Hozzászólások