A tér, avagy pestiségem története
1977 nyarán, friss házasként költöztünk fel a férjemmel Budapestre.
Neki, tősgyökeres pestiként, megváltás volt visszajönni a fővárosba. A kedvemért odaköltözött hozzám Salgótarjánba, de szenvedett tőle, nem találta a helyét. Kibírta miattam a kötelező penzumot, míg letelt a társadalmi ösztöndíjam 2 éve, amit becsületből le kellett töltenem a Józsiban, de közben már szervezte a menekülő utakat. Albérletet, munkát keresett, ügyesen megoldotta a költözést is.
Én ugyanakkor nagyjából sejtettem, mi vár rám, és nagyon féltem. Mivel van egy borzasztó tulajdonságom: nem tudok tájékozódni, mindenhol eltévedek, ahol kicsit is bonyolultabb a környezetem, engem nem csábított Budapest. Mintha megéreztem volna, hogy állandó harcban leszünk egymással, és én abból a harcból csak vesztesként kerülhetek ki.
Jó időben beszereztem magamnak egy térképet meg egy utcajegyzéket, később még egy BKV járatokat ismertető silabuszt is, és tanulmányozni kezdtem őket.
A térképen megkerestem a célt, ahová – egyelőre csak elméletben – el akartam jutni, aztán megnéztem, mivel érem majd el, hol és hányszor kell átszállni? Mindenféle nehézségeket láttam csak abban a költözésben, és a félelmek új félelmeket generáltak bennem. Nagyon vidéki voltam, a biztonságérzetet nekem szülőfalum, Jobbágyi egyszerű utcaszerkezete, Salgótarján és Debrecen léptéke adta, ahol addig éltem. Még tájszólással beszéltem, és tudtam, nem igazán számíthatok a „pestiek” együttérzésére, segítőkészségére sem. Leginkább csak negatív tapasztalatokkal rendelkeztem ezen a téren.
Aztán elérkezett a nagy nap, a költözés, az is megér egy misét, akarom mondani, mesét, lehet, megírom majd egyszer.
Baráti segítséggel sikerült munkát kapnom a Józsefvárosi Művelődési Házban, hároméves vidéki gyakorlattal, népművelőként kezdhettem dolgozni. Időben megnéztem az útvonalat, hál Istennek egyszerűnek tűnt. Az 54-es busszal bementem a Boráros térre, a végállomásig. Ha szerencsém volt, le tudtam ülni, bár többnyire közelharcot kellett vívni utastársaimmal az ülőhelyekért. És akkor bámultam kifelé, vagy olvastam, de előfordult sokszor, hogy elaludtam.
Aztán fölvergődtem a hídra és ott felszálltam a 6-os villamosra, ami elvitt a térig, ahol már csak be kellett ballagnom a művelődési házig.
Némi diadalt éreztem, hogy az első akadályt sikerült legyőzni.
Hazafelé mindjárt kiderült számomra, hogy az élet mégis valami bonyolultabb dolog, ugyanis a sors szeszélye, vagy az én figyelmetlenségem miatt nem a jó irányba tartó villamosra sikerült felszállnom.
Gyanús volt, hogy nem az ismerős megállókban állunk meg, ezért összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem egy idősebb nőt, hogy mikor jön a Boráros tér.
Mivel a Jászai Mari téren állt a villamos, a nő roppant mód csodálkozott, de a tájszólásom segített neki, látta, hogy vidéki vagyok, ő pedig szerencsére segítőkész volt.
Szálljon le most, menjen át a túloldalra, és visszafelé menjen nagyon sok megállót. De figyeljen, nehogy átmenjen magával a villamos Budára! –világosított fel.
Amikor végül hazaértem Pestimrére, a városszéli megnyugtató vidékiségbe, letörten meséltem a páromnak kalandomat. Ő persze jót kacagott, és azt mondta, úgy jártam, mint a székely ember a viccben, akit felvettek egy szekérre. Mentek, mentek egy darabig, aztán gyanús lett neki a dolog, megkérdezte a bakon ülő kocsist: Messze van még Kolozsvár? Mire az így felelt neki: Most már messze!
Nekem valahogy nem volt kedvem nevetni.
De megértettem, hogy jobban kell figyelnem a közlekedésre, még a munkámban is, ha nem akarom, hogy a munkatársaim menthetetlenül hülyének nézzenek.
Volt, hogy ebédszünetben beballagtam a csarnokba, mentem az orrom után, a szó szoros értelmében. Rengeteg lacikonyha, kolbász- és hússütöde, lángosos volt, mind egyszerre kínálta a portékáját. Vettem magamnak valamit, és kiültem vele a térre ebédelni.
Szép volt az a tér, meg az idő is jó volt, galambok röpködtek körülöttem, morzsát kunyerálva tőlem. Emlékszem, még volt pár percem, üldögéltem a téren, amikor odajött hozzám egy férfi.
Kedvesen, barátságosan megszólított, és megkérdezte, hol dolgozom? Mondtam neki, hogy itt, a közelben, a művelődési házban, de most nem tudok tovább beszélgetni, mert letelt az ebédidőm, vissza kell mennem. Ezen kicsit csodálkozott, de megbeszéltük, hogy másnap ugyanabban az időben, ugyanott találkozunk.
Akkor egy rendőr lépett oda mellénk, és igazolványt kért tőlem. Akkoriban gyakori jelenet volt ez, nem ütköztem meg miatta. Mivel minden rendben volt, a rend szorgalmas őre utamra bocsátott.
Másnap persze ott ültem a lángosommal a megbeszélt helyen, vártam a kedves pesti férfit, aki már a második kedves ember volt a sorban, az első a villamoson a nő, aki útba igazított.
Az én emberem meg is érkezett, vidáman köszönt és megkérdezte, mennyi időm van még? Amikor megtudta, hogy fél óra, még azt is hozzátette: Mennyi lesz és hová megyünk?
Ezt aztán végképp nem tudtam értelmezni, kedvesen közöltem vele, hogy nem megyünk sehova, mert én dolgozom.
Szerencsére a pasas nem erősködött, hanem köszönt és tovább ment, készségesebb partnert keresve magának.
Otthon elmeséltem a kalandomat szokás szerint a férjemnek, a kedves férfit, aki szóba elegyedett velem.
Az én emberem megint nagyot kacagott. A könnyeit törölgetve kérdezte meg tőlem, tudom-e, hogy mit akart tőlem az a férfi? És egyáltalán, tudom-e, hogy melyik téren üldögélek én ebédidőben?
Két nemleges válaszomat hallva felvilágosított: friss húsnak nézett, kezdő kurvának, mert a Rákóczi téren voltunk, és ott más nemigen ül ki a térre. Nem tudtam? Te aztán kész Cilike vagy! – tette még hozzá.
Hát én tényleg nem tudtam, hogy Ez Az a tér, mert ennyire naiv voltam. Nekem az csak egy tér volt, virágokkal, galambokkal, sült kolbász illatával és nyugalommal a fél órás ebédszünetben.
De azért attól kezdve inkább a munkatársaimmal mentem a körúti sörözőbe az ebédszünetben, és nem ültem ki a térre többet. Sőt, egy megállóval előbb leszálltam és felfedeztem magamnak a józsefvárosi mellékutcák sajátos hangulatát. Inkább kerülő úton közelítettem meg a Déri Miksa utcát.
Évtizedek óta nem jártam már arra, bár tudom, hogy megváltozott minden, már nem grasszálnak ott a kurvák, meg a prédára leső kuncsaftok.
Minden megváltozott az életemben, néha nosztalgiával gondolok arra az első pesti nyárra, amikor a fővárossal, új lakóhelyemmel ismerkedtem.
Azóta is a város peremén élek, és csak ritkán merészkedek be a városba. Bánt, hogy annyi, számomra kedves hely megváltozott, sok mindent lebontottak, átépítettek, nem mindig előnyére változtatva meg a város arculatát.
Kicsit úgy jártam én is, mint Anyám, aki az utcanevek változásait nem követte, neki a Király utca soha nem lett Majakovszkij, az Andrássy nem lett Népköztársaság útja, és a Ferenciek tere sem kapott új nevet, hogy aztán Felszabadulás térből újra Ferenciek tere legyen.
Ha a 4-6-os villamossal megyek valahova nagy ritkán, van, hogy a Majakovszkijnál akarok leszállni, és csodálkozom, hogy ott ennek a XXI. századi villamosnak nincs megállója.
Még mindig el tudok bárhol tévedni, és nem szívesen megyek ismeretlen helyre egyedül, pedig már csak három év kell, és ha megérem, betöltöm az ötvenedik évemet a fővárosban. Menthetetlenül vidéki maradtam, bár a vidéktől már rég elszakadtam, de a világváros sem fogadott be teljesen. Így lettem kissé hontalan.
A naptárra nézek, és eszembe jut, hogy hajdani, most már néhai férjemnek ma lenne a születésnapja, akkor legyen ez az írás a térről ajándék neki.
2024 05 11
Szóljon hozzá!