egy nagyon furcsa állapot
annyira várok valamire
hogy közben belenémulok
üríteni akarom a szavakat
nem kapkodni utánuk
örökre megválni tőlük
apám asztalos volt
gyaluláskor folyton forgácsot
törölt ki a szeméből
fenyőillatú forgácsot
ha elrontotta mindig újrakezdte
ritkán rontotta el
deszkává és léccé nyomorított fák
kaptak új formát általa
halálukban széppé váltak
elkezdtek újra szolgálni
akár az emberek
apám bútorai mint a festmények
ki tudja milyen falak közt
fenséges műtermek helyett
konyhákban pincékben kamrákban
a falusi nyomorúság
lakozott felülete alatt
vajon hány darabban él apám
hány forgácsszem akad műhelyében
hány amit a szeméből rázott ki
odabent festékszag áradt
enyv és hígító savanykás párája
az üres szögesdobozok mögött
pálinkásüveg bújt meg
„asszonymentes” mondta
amíg koccintottunk
a levegőben szavak
forgácsa kavargott
Szóljon hozzá!