A napokban még itt, a Barcaság hegyes-huzatos tenyerén is tikkadoztunk a kánikulában. Napjában kétszer-háromszor is hideg zuhany alá álltam, de pár perc múlva ismét gyöngyözni kezdett hátamon, homlokomon a verejték. Olyan napok voltak ezek, mikor az ember lánya óhatatlan megkívánja a tenger hűs érintését, álmában ott lebeg a kristálytiszta vizekben s tekintetével simogatja a zafírkék végtelent. Most, hogy nyikorgó térdem, meg-megnyilalló derekam lényegében csak udvarhossznyi sétákra korlátoz (ritkábban egy-egy hosszabb, közeli kiruccanásra), bizony, gyakran elkalandozik képzeletem régi tengerparti nyaralásainkra, közülük is a legemlékezetesebbre: a török Kusadasi tájaira.
Legszívesebben hajnalban mentem le a tengerpartra, hogy lencsevégre kaphassam a napfelkeltét, a madarak és a mediterrán illatokat hozó szellő ébredését, no meg a homokra sodort csodákat: szív alakú lyukas köveket, furcsa rákokat, díszes agyagkancsók cserepeit. A part ilyenkor néptelen volt, zavartalanul úszhattam, lubickolhattam a kristálytiszta langyos vízben. Olyan tiszta volt a víz, hogy fél méteres mélységben is láttam az araszoló rákocskákat meg az apró halrajokat, melyek kíváncsian úszkáltak testem körül, ha pár percre mozdulatlanul álltam.
A városban ebéd után szerettem kószálni, mikor a helybéliek és a turisták rövid sziesztára vonultak el a lehúzott zsaluk mögé. Ilyenkor macskaköves, hegyre kaptató utcákon csatangoltam, megcsodáltam a düledező faépületeket, melyek emeleti térségükben szinte kivétel nélkül utcára ugró, fedett lugassal „pompálkodtak” s a vízszintes bádogtetőn berendezett „nyárikonyha” terében száradt a mosott ruha. Egyszóvan olyan ómediterrán-hangulatú, mirtuszillatos miliő vett körül, mintha a Mikes-korabeli Rodostó kellős közepébe csöppentem volna.
A központban üzletek sora csábította a kuncsaftokat. Az ajtók előtt párnázott hokkedlik (taburettek) sorakoztak, itt-ott hosszú szakállú öregurak üldögéltek s itták délutáni teájukat. Kószálásom közben egyszer egy ilyen taburettre ereszkedtem le, hogy megpihenjek és komótosan szemrevételezzem a színes vitrineket meg az útszélen sorakozó portékát. Pár perc múlva megjelent egy ősz szakállú úriember, letelepedett a másik taburettre és németül szólt hozzám. Kiderült, hogy a bőr- és szőrmekereskedés tuladonosa (melynek ajtaja elé szerencsétlenségemre letelepedtem) és fiával együtt évekig élt vendégmunkásként Németországban. Ez nekem is kapóra jött, mert akkoriban az iskolában tanult német tudásom még tűrhetően fungált. Később kijött hozzánk a fia is s invitálni kezdett, néznék körül az üzletükben. Mondtam, nincs nálam egy vak garas sem, sőt bőrkabátot sem szándékszom vásárolni se most, sem máskor. – Kein Problem! Kein Problem! – ismételték és vonszoltak be az üzletükbe. A kereskedés szűk rosszszagú kégli volt, vállfákra akasztott bőr- és szőrmekabátok tömkelege sorakozott a falakon fel a mennyezetig. A sarokban meghúzódó apró kerek asztalt szintén taburettek vették körül, ide ültetett le a két kereskedő. – Was wünschen Sie zu trinken? – (Mit óhajt inni?) jött az udvarias kérdés. Én azonban csak szabadkoztam s megpróbáltam a kijárat felé araszolni, de az ifjabbik apró poharakkal és valami tejfehér itallal jelent meg az asztalnál. Azzal tukmálta belém az ujjnyi itókát, hogy nagy sértés lenne nemzeti italukat (az ánizsízű, szörnyen émelyítő Yeni Rakit) visszautasítani. Letettem a poharat és az ajtó felé hátráltam, de az élelmes kereskedő elállta az utamat: legalább próbáljam fel a legújabb módira szabott fehér bőrdzsekit – unszolt s máris hátamra terítette a portékát, lássam milyen pompásan passzol lebarnult fizimiskámhoz. Ezen a ponton már napnál is világosabb volt számomra: sürgősen le kell innen lépnem. Levetettem a fehér kabátot, megköszöntem a szíves fogadtatást és uzsgyi! Szinte futva hagytam el a bűzös kéglit, s a hátra lévő napokon kínosan kerültem a bőrkabátosok utcáját. Egy apró szuvenírt azonban mégis vásároltam a Kusadasi-i kereskedőktől. Egyik reggelen, amikor a tenger felé igyekeztem, épp akkor nyitott az ékszeres bolt. A fiatal kereskedő szebbnél szebb ékszereket helyezett el a kirakatban, női kíváncsiságom becsábított az üzletbe. Kevés pénz volt nálam, felkínáltam az eladónak. Az egy borsószem-nagyságú aranymedált választott ki, melynek közepén kék féldrágakő csillogott. – Allah szeme vigyázza útjait – mondta kedvesen s mivel a nap első vásárlója voltam, még egy vékony aranyláncot és ajándékba adott.
Mostanság, ha kezembe akad a kis medál, arra gondolok, hogy Allah áldása jószerén épp abban rejlett, hogy ott lehettem akkor az Égei-tenger partján, naponta megmártózhattam a zafírkék vízben és beszívhattam a mediterrán napfelkelték semmihez sem fogható illatát.
Szóljon hozzá!