A vasboci
Ez a történet egészen friss, mindössze egyhetes, és önmagában is üdítő kivétel, mert semmi fikció nincs benne, a valósághoz hűen írom le a történteket.
Néhány hónapja egy kis automatát állítottak fel az Európa Pékség oldalában. Egyszerű, primitív szerkezet, könnyen megtanulható, és még részletes használati útmutatót is tettek melléje. Így aztán nekem, aki nem igazán kedvelem az automatákat, ha tehettem, nem ott vettem BKV jegyet, nem vettem fel készpénzt és a többi csapdahelyzetet is elkerültem, ha lehetett. Szánakozva néztem szegény balekokat az útkereszteződésben álló nagy szürke bérlet- és jegykiadó automata mellett, amint dühösen rugdossák a beszélő dobozt, ami nem adta ki a kért jegyet, és elnyelte a pénzüket.
Így aztán némi gyanakvással szemléltem egy ideig a vasboci névre elkeresztelt kis automatát is, míg egy napon vettem a bátorságot és kipróbáltam. Kiderült, hogy működik, sőt, én is tudom használni! Hazavittem, megkóstoltam a tejet, és igazi tej íze volt! És annyira olcsó, hogy akár két litert is tudok belőle venni egyszerre. Ezen felbuzdulva rendszeres sétám célpontja lett a vasboci.
Ittam kávéba, reggelire, próbaképpen kiöntöttem bögrébe és megaltattam, igazi rezgő, békebeli aludttejet nyerve így. Áldottam azt a vállalkozót, aki oda tette a vasbocit, és csak abban reménykedem, hogy megéri neki üzemeltetni.
A választás előtti szombat reggel történt, hogy szokás szerint a vasbocinál állva kotortam össze a 370 forintot összes zsebemből. Az automata pénzt nem tud váltani, visszaadni, de 5 forintos címleten kívül minden fémpénzt elfogad. Már épp összejött a tejre való, aminek külön története van, majd egyszer lehet, azt is elmesélem, amikor megéreztem, hogy valaki megáll mellettem. Azt hittem, sorba áll, és szabadkozva felnéztem, mondván, mindjárt végzek, csak az aprót nehezen szedtem össze.
Nagyjából korombélinek látszó ősz hajú, magas férfi állt mögöttem, aki megnyugtatott, hogy nem akar tejet venni, csak kérdezni szeretne tőlem valamit. Mivel senki nem állt mögöttünk, én pedig ráértem, mondtam neki, csak kérdezzen bátran!
Milyen a tej? – hangzott az első kérdés. – Jó íze van? Lehet altatni?
Sóhajtottam, látva, hogy igazi szakértővel van dolgom. Mivel évek óta hányingerem van már az ultrapasztőrözött „tejektől” tökéletesen megértettem a kételyeit. Sietve megnyugtattam, hogy a tej finom, isteni aludttej lesz belőle, mindig fel van töltve a kis automata és pofonegyszerű kezelni.
Mindjárt be is mutattam neki a működését, amit a férfi mosolyogva figyelemmel kísért.
És közben, a néhány perc alatt, míg telt a kezemben tartott flakon, mesélni kezdett. A gyerekkoráról, a helyről, ahol felnőtt, ahol az anyja kecskéket tartott, és ők a testvéreivel korán megtanulták a fejést, sokszor még szomjúság ellen is kecsketejet ittak.
Az igazi tejről, amit már fiatal házas korában hordtak, az erdőről, ami nem messze a házuktól terült el és hol sok minden volt, ami az élethez kell.
Az őzlábgombánál kezdtem gyanakodni, hogy én ismerem azt a helyet, amiről mesél, az erdőt, a kökénybokrokat, a gombát, az utcát, amin ez a férfi képzeletben végigmegy. A tüzép telepet, ahol dolgozott, és ahova én jártam kannás olajért, amit keservesen, szánkón húztam haza. De soha nem volt pénzünk egész hordóval venni, elvitte a kis fizetésünket az építési kölcsön meg a gyerektartás, amit a férjem fizetett az első feleségének.
Mindez körülbelül öt perc alatt zajlott le, álltunk a vasboci mellett, szinte bűvöletben és egymás szavába vágva soroltuk az emlékeinket. A férfi kapott először észbe és megkérdezte, hogy hol laktam régen? Mondtam neki, Pestimrén, a Saláta utcában, ott építettünk házat a hetvenes évek végén a férjemmel. Mondom neki a nevet, házszámot, erre felnevet és sorolja a szomszédok neveit, ő a páros oldalt, én a páratlant, ki halt meg, ki vált el, kinek van már dédunokája.
Egy hajdani közösség emlékezete.
Ők meg a Nagykőrösin laktak, mondja a házszámot is, mire én felsorolom a régi szomszédok nevét. Egymásra nevetünk, és csak azt hajtogatjuk, ez hihetetlen, hogy ennyire kicsi a világ!
Harminc éve lakom a Havannán, sőt, idén már harmincegy, de hajdani ifjúságom emlékei egy pillanatra elborítanak, van minden, szépek és szomorúak. Könnyes a szemem, kevés híja van, hogy a férfit, akinek a nevét nem tudom, de egészen biztos, hogy fiatalon is ismertem, magamhoz nem ölelem.
Jönnek-mennek mellettünk az emberek a járdán, van, aki kíváncsian ránk pillant, aztán valaki megáll mellettünk, és megkérdezi, hogy szabad az automata?
A bűvölet megszakad, a férfi megszólal: mennem kell, vár a feleségem, és elköszön, majd elsiet a buszmegálló irányába. Én meg csak állok ott, mint a bamba boci, kezemben a jó hűvös tejecskével.
Másnap együtt megyünk szavazni már széthullott kis családommal, és az ex-menyem azt mondja: látott a párja kocsiból a tejautomatánál! Milyen a tej? – kérdezi.
És én nevetve öntöm a kávéjába a hűtőből kiemelt flakonból a tejet.
2024 06 15
Szóljon hozzá!