Kemény tél volt. Heteken át sűrűn hullott a hó, fehér takaró borította a réteket, a fák ágait, elfedte a barlangok száját és a fák üregeit. Az erdei állatok nehezen találtak élelmet, a bátrabbak bemerészkedtek a faluba, és onnan szerezték meg az ennivalójukat.
Öregmókus már jókor reggel felkelt, apró kezével sokáig kaparta a havat, amíg ajtót tudott vágni az odú behavazott falán. Kíváncsian dugta ki fejét a nyíláson.
– Mit látsz, mit látsz? – kiáltotta egyszerre Mótuli és Mókula.
– Gyerekeket látok – felelte Öregmókus –, akik nagy fenyőfát cipelnek a falu felé. Vidám gyerekeket, báránybőr sapkában, kisbaltával a kezükben.
A két kis mókus izgatottan tolakodott az odú bejáratához: – És mit csinálnak a fenyőfával? – kérdezte Mótuli.
– Beviszik a lakásuk közepére és feldíszítik! – felelte Öregmókus.
– És mivel díszítik fel a fenyőfát? – kérdezte Mókula.
– Olyannal, amit szeretnek. Fényes díszekkel meg édes ennivalókkal.
– És miért csinálják ezt az embergyerekek? – kérdezte tovább kíváncsian Mótuli.
– Mert karácsony van, és ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást, de legfőképpen a gyerekeket! – válaszolta Öregmókus, de tudta, hogy ez a válasz aligha lesz elég a két fényes szemű, hegyes fülű apróságnak.
– És az nem lehet, hogy egyszer mi is ilyen karácsonyt…? – kérdezte szepegve Mókula.
Öregmókus megsimogatta a két kis csemete fejét és szó nélkül kiosont az odúból. Lekúszott a fenyő oldalán és elindult az erdőbe. A méteres hóban el-elsüllyedt. Inkább faágról faágra ugrált. Le-föl járt a szeme, de semmit sem talált. Még ennivalót is alig, ajándékot meg, hajjaj, azt aztán végkép nem. Egy varjú éhesen károgott a feje fölött.
Már esteledett, mire Öregmókus beérkezett a faluba. Óvatosan ugrált egyre közelebb a házakhoz és végül megtelepedett egy faágon, amelyik egy kivilágított ablak előtt hajladozott.
A szobában csodálatos dolgot látott. Középen hatalmas fenyőfa állt, rajta fényes díszek csillogtak, színes szalagok lengedeztek és apró, tarka dobozok díszlettek. A fa körül ott álltak az emberek, akik a házban laktak: a felnőttek mosolyogva, a gyerekek nevetve és ugrándozva. Az ablaknál, egy hosszú asztalon mindenféle finomság tornyosodott: kerekre formált torta, fonott kalács, aprósütemény, pirosló alma, édes narancs. És ami legjobban megdobogtatta Öregmókus szívét: egy díszes tálban bontott dióbél volt, meg mandula, meg mogyoró, meg mazsola…
– Nézzétek, egy mókus! – kiáltotta a szobában egy kisfiú.
– Egészen az ablakhoz nyomja a kicsi orrát! – tapsolt a tenyerével egy kislány.
– Tetszik neki a karácsonyfánk, meg a díszek a fán, meg a gyertyák fénye, meg az ajándékaink! – kiabálták egyszerre.
– Azt gondolom, leginkább a dió meg a mogyoró tetszik neki, itt a tányéron! – szólt a gyerekek édesanyja és az ablakhoz lépett. Kinyitotta az ablakot, Öregmókusra áradt a szoba jó illatú melege.
– Lépjetek hátrább, nehogy megijedjen! – szólt a gyerekekre. – Te pedig, gyere beljebb, kis mókus! Vegyél a tálról, amit csak szeretnél!
Öregmókus szíve a torkában dobogott, de bátran a tál szélére ugrott. Átölelt egy diógerezdet, beleharapott, aztán visszaugrott vele az ablakpárkányra.
– Biztosan elviszi a kis mókusoknak! – suttogta halkan a kislány. Öregmókus még visszament egy szem mazsoláért, amelyet a foga közé kapott, majd magához ölelte a diót és kiugrott a nyitott ablakon. A gyerekek örömmel integettek utána és „a mi karácsonyi mókusunknak” nevezték.
Öregmókus ugrált az illatozó zsákmánnyal, ahogy csak bírt. Néha letette a diót, előrevitte a mazsolát és a diót utána vonszolta. Már az odú bejáratánál járt, amikor eszébe jutott valami: – Az ám, szép az ajándék, de honnan szerezzek karácsonyfát? Meg, hát, hol van olyan kicsi karácsonyfa, amelyik befér egy mókus házába? – már szinte elszomorodott, aztán valami eszébe jutott és visszaszaladt a fenyő csúcsára.
Pár perccel később már ismét ott járt az odú szájánál, és a két visítozó mókusgyerekkel együtt húzott be az odúba egy jól megtermett fenyőtobozt. A tobozt a mókusház legmagasabb helyére vonszolták, és a talpára állították.
– Hiszen ez egy toboz! – kiáltottak a mókusgyerekek.
– A toboz a mókusok karácsonyfája! – szólt Öregmókus. – Ha a toboz megnő, fenyőfa lesz belőle, az pedig az emberek karácsonyfája. Nézd meg az alakját, ugye hogy már magában rejti a fenyőt?
Azzal előgördítette az illatozó, finom dióbelet és az édes mazsolaszemet. Mókus mama igazságosan széjjelosztotta közöttük és ő maga odaült Öregmókus mellé, a toboz tövébe.
A mókusgyerekek utolsó morzsáig megették a diót is, a mazsolát is, még játszottak egy kicsit, aztán csendesen elaludtak. Mókus mama mosolyogva mondta Öregmókusnak: – Mióta mókus vagyok, ilyen szép karácsonyra nem emlékszem!
Szóljon hozzá!