A tavasz azért olyan szép, mert mintha mindig fürdene az ember, fürdik a napsugárban, a színekben, az illatokban és a hangokban. És még ki sem száll az egyik özönéből, máris ömlik rá a másik.
Így ömlött a napfény arra a rétre is, ahol Pitypang hajladozott. Szél hozta-vitte a híreket, az illatokat, a virágok meg a füvek egymás felé bólogattak, hallgatták, aztán kikacagták a szelet. Pedig a szél érdekes dolgokat mesélt: messzi hegyekről és városokról, a tengerről, amely szélesebb, mint a rét és jobban hullámzik, mint a fű. Erdőkről, amelyek vadakat rejtenek, folyókról, amelyek a hátukon hajókat cipelnek. Pitypang hallgatta a szelet, lábujjhegyre állt, hogy minél jobban hallja, cakkos zöld leveleit a nap felé fordította. A kékvirágú, izmos katáng meg a kényes-piros pipacs csúfolta Pitypangot, mezei hamupipőkének nevezték, akiért azonban sose jön el a herceg, legfeljebb a herceg szamara fogja lelegelni.
Pitypang nevetett rajtuk, pedig haragudott rájuk. – Másképp fogtok velem beszélni – gondolta –, ha nekem is szép, színes virágom lesz! – De csalódnia kellett, a langyos májusi szélben szerény sárga virág bomlott ki Pitypang vállán-fején, olyan virág, amilyen ezer is volt a réten, sőt a kikerics virága sárgább volt, a kankaliné fürtösebb, az akácé illatosabb.
– Látod, milyen szépek vagyunk? – illegették magukat színes szomszédai. – Az én virágom kékebb, mint az ég! – szólt ismét a katáng. – És magasabbra felnyújtom a karjaimat, hogy szép virágaimat messziről láthassák.
Pitypang bólogatott és tudta, igaza van a hiú katángnak.
– Az én virágom a legpirosabb a réten és nincs mézkedvelő bogár, aki ne jönne el hozzám! – szólt a pipacs és szárítgatni kezdte széles szirmait.
Pitypang végignézett a saját virágain és belátta, a pipacsnak is igaza van.
A meleg nyári szellő megérlelte a gabonát, megsárgította a rét füvét. A virágok kókadtan álltak a mezőn, a nap fénye végigömlött rajtuk.
– Elszáradok ebben a melegben! – sóhajtozott a hosszúra nőtt katáng és lehorgasztotta a fejét. Kék virágai porosan, összecsukva kókadoztak.
– Szörnyű ez a szárazság! – nyöszörgött a pipacs, és szirmai széle felkunkorodott, megfeketedett. Másnap reggelre két szirma is lehullott.
Pitypang fején a sárga virágokból hegyes, fehér magocskák fejlődtek ki. Pitypang hajába kapaszkodtak, és széles ernyőikkel a szél erejét próbálgatták.
– A gyermekeim! – mutatott rájuk büszkén Pitypang. – Az én világjáró fiaim! – és most a pipacs hallgatott, a katáng meg csak nyöszörögni tudott.
Aztán egy ragyogó nyári reggelen, a friss szélben az egyik magocska elrúgta magát Pitypang válláról, és a levegőbe emelkedett.
– Ott repül, ott repül! – mutogatott a másik. – Utána! – kiáltotta a harmadik, és mindannyian a szélre bízták magukat. A szél pedig felkapta és röpítette őket.
– Fiaim, lássatok világot! Repüljetek! – kiáltotta Pitypang, és gyermekei apró ernyőikkel sorra felemelkedtek. A szél a karjára vette valamennyit. A levegő megtelt az apró, fehér, ernyős magvakkal, akik keringtek, egyre magasabbra emelkedtek és egyre messzebbre szálltak. Messzi hegyek és városok felé, a tenger felé, amely szélesebb, mint a rét és jobban hullámzik, mint a fű, az erdők felé, amelyek vadakat rejtenek. Pitypang ijedt örömmel integetett utánuk megsárgult leveleivel.
Már csak egyetlen ernyős magocska kapaszkodott Pitypang nyakába. – Mama, jövőre visszajövök! – szólt ijedten, de az ernyő már őt is felkapta, és a többiek után röpítette. – Vagy, ha én nem, hát valamelyik fiam! – kiáltotta vissza búcsúzóul.
Pitypang utánuk intett, és még sokáig látta a távolodó, libegő, fehér ernyőket. Vagy legalábbis látni vélte őket.
Szóljon hozzá!