Tisztelt Elnök úr, kedves Vlagyimir!
Nemrég fejeződött be a XXXIII. nyári olimpia Párizsban. Egy olyan olimpia, amelyen nem vehettek részt sportolók Oroszország színeiben a különleges katonai műveletek, ódivatú nevén az éppen zajló háború miatt. Szomorú, ahogy a politika, az elhamarkodott emberi döntések képesek beszivárogni még a sport nemes világába is. Hát ezért hívta életre az eszmét Coubertin báró a 19. század végén? Ezért indult útjára a szent láng kétezernyolcszáz évvel ezelőtt? Az ókori görögök legalább a szent játékok ideje alatt abbahagyták a háborúskodást, hogy minden résztvevő és néző biztonságban el tudjon jutni az események helyszínére. Manapság pedig tovább szóltak az ágyúk, szálltak a drónok és a siklóbombák a két szomszédos ország között, emberek sebesültek és haltak meg értelmetlenül, és ez az egész már több mint két éve zajlik. Miért nincs béke, Vlagyimir, miért?
Mindketten tudjuk, hogy a konfliktus lezárásának kulcsa a te kezedben van. Csak és kizárólag te vagy képes arra, hogy lezáruljon ez az értelmetlen háború. Neked kell elhoznod a békét, mert erre egyedül te vagy képes. Nem Trump, nem Orbán, nem a Denveri Musztángok bajnokcsapata, hanem te, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, a Föld legnagyobb területű országának, az Oroszországi Föderációnak az elnöke. Egyetlen szavadba, tollvonásodba kerülne, és vége a harcoknak. A katonáid hazatérhetnek az anyáikhoz, a feleségeikhez, a gyerekeikhez, ahogy az ukránok is elhagyhatnák végre a lövészárkokat és azokat az országokat, amelyekbe százezrek menekültek már el, hogy aztán újra falvaikban, városaikban, otthonaikban élhessenek, és szorgalmas munkával helyrehozzák azt, ami eltörött… Az egész rajtad áll!
Oh, bárcsak lett volna melletted is egy jurogyivij, mint a legenda szerint IV. Iván esetében, aki figyelmeztet: sosincs itt az ideje más eszközökkel folytatni a politikát. Hisz mire mentél vele? Mire ment vele Oroszország vagy az egész emberiség? Megszereztél valamennyi területet, amit megöntözött az elesettek vére, igaz. De mi nő ki azokon az elhagyott földeken? Mi terem a hullaágyásokon, dicsőség vagy hanyatlás? Miért kell az embereknek önként táplálni az entrópiát? Hát nincs helye a rengeteg elpazarolt energiáknak máshol, ahol valóban hasznosulhatna?
Például az űrkutatásban. Már lehetne (lennie kellene!) egy működő holdbázis, ami ugródeszkaként szolgálhatna a Marsra vagy a külső Naprendszerbe induló misszióinkhoz. Az a rengeteg erőforrás, ami odakint hever mind ránk, emberekre vár. És bennetek, oroszokban megvan a potenciál, hogy igazi pionírként élenjárjatok ezekben a kozmikus felfedezésekben, sőt hódításokban, ahogy rengeteg múltszázadi író már megénekelte. Komolyan, épp te nem akarnád, hogy néped élenjárjon ezekben a küldetésekben? Vastagon szedett, aranybetűs fejezet lehettek fajunk történetében, csak meg kell ragadnotok a lehetőséget.
De nem muszáj rögtön elszállnunk, legyünk kicsit földhözragadtabbak. Környezetvédelem és klímaváltozás. Az évszázados tapasztalat és szakértelem mellettetek szól, az oroszok tűrőképességéről és makacs szorgalmáról nem is beszélve. Miért a harctéren megy veszendőbe mindez? Ha ezt az erőt a klímakatasztrófa elleni harcra fordítanátok, megint csak kivívhatnátok az egész emberiség háláját. Ott van például az Akagyemik Lomonoszov, egy úszó atomerőmű! Ki tudja, hány ehhez hasonló ötlet rejlik elfeledve régi íróasztalfiókokban…
Elnézést, ha túl bő lére eresztettem mondanivalómat. Mindenesetre hallgass rám, kedves Vlagyimir. Fejezd be a háborút, vonulj ki, rendezd soraidat, és erőiteket fordítsátok a már égő tüzek oltására, ne újak szítására. Biztos vagyok benne, hogy azt szeretnéd, ha hősként emlékezne rád és népedre az utókor.
Santih santih santih
[1] Ha valóban eljut hozzád ez az üzenet, akkor valószínűleg épp elektronikus bárányokkal álmodom, neked meg egy vizes törülköző van a fejeden.
Szóljon hozzá!