1977 nyarán Emma úgy került friss diplomás tanítónőként az alföldi kisvárosba, hogy nem sokat tudott a városról, az ottani életről, társadalmi viszonyokról. A főiskola utolsó évében a lányok viharos gyorsasággal kerestek maguknak férjet, de ez a mutatvány neki nem sikerült.
Mindössze az volt az oka a sietségnek, hogy kizárólag párokat hívtak olyan állásokra, ahol szolgálati lakással kecsegtették a pályázókat. Egyedülálló nő, vagy férfi nem számíthatott ilyen kiváltságra, nekik maradt a keserves albérlet, vagy legjobb esetben szolgálati férőhely a pedagógus szálláson. De ezt a megoldást az utolsó helyre hagyták általában a lehetőségek sorában. Nem sok jóval kecsegtettek ezek a szállások, közepes kollégiumi szintet képviseltek többnyire.
Emma úgy érkezett a városba, hogy tudta, neki nem jár a szolgálati lakás. Nemhogy férje, még barátja, komoly kapcsolata sem volt.
Ismerősöknél szállt meg arra az időre, míg albérletet talál. Ebben házigazdái is segítettek neki, hiszen nem volt helyismerete.
Furcsa volt neki minden, Budapesten született és nőtt fel, vidéken legfeljebb látogatóban járt, vagy nyaralt addig. Tudta, idegenként meg kell majd küzdenie azért, hogy befogadják, elismerjék őt.
De a munka vonzotta, várta a gyerekekkel való találkozást.
Szeptemberben kezdett tanítani az Alsóvárosi Általános Iskolában. Addig volt még három hét, úgy gondolta, ismerkedik a várossal, nagy sétákat tesz, tudta, hogy szüksége lesz némi helyismeretre. Albérletet is keresett magának, de azok az olcsó lakások, amelyeket megnézett, kiábrándítóan kicsik, kopottak voltak, és az ő várható fizetéséhez képest sokat kértek értük. Pedig nem voltak nagyok az igényei, mégsem járt addig sikerrel.
Ízlelgette magában: 2400 forint havi fizetés. Töprengett, hogyan fogja tudni beosztani?
Már ott tartott, hogy kiadó szobát keres, nem is lakást, de a főbérlők, akikkel addig beszélt, nem igazán voltak szimpatikusak neki. Nagy gondban volt, és ami a legrosszabb, nem volt egy barátnője sem, akivel a gondjait megbeszélhette volna. Senkit nem ismert a városban, el volt keseredve. Emma magányos volt, és tanácstalan.
Észrevette, hogy sokszor megbámulják őt az emberek, bár semmi feltűnő nem volt rajta, de úgy tűnt, ez az idegennek kijáró bizalmatlanság jele.
A helyiek furcsa tájszólását eleinte nem is értette, mégis ő kapta meg később egy kollégájától a bírálatot, hogy „pestiesen” beszél.
Szombat este döntött úgy, hogy beül a kisváros egyetlen olyan éttermébe, ahol kerthelyiség van, valamint élő zene és tánc szokott lenni hét végén. Arra nem is gondolt, hogy ami Pesten elfogadott, hogy egy fiatal nő egyedül tartózkodik nyilvános helyen, kísérő nélkül beül egy étterembe, az ott, a vidéki városban milyen érzéseket vált majd ki a helyiekből? Hogy mit fognak róla gondolni az emberek, őt nem nagyon érdekelte addig.
Éhes is volt, és a bejárat melletti üvegezett kis vitrinbe kitett étlap árait meglepően olcsónak találta. Elege volt már a saját kotyvasztásaiból, gondolta, megvacsorázik, hallgat egy kis zenét, aztán hazamegy.
Az Aranykalász étterem pont olyan volt, mint a hetvenes évek összes többi hasonló intézménye. Semmi egyéni megoldás, egy kaptafára kialakított éttermek voltak mindenütt. Fehér abrosszal letakart asztalok, fém székek, a kerthelyiséget megvilágító lámpák fényében sürgölődő pincérek. Emmát a zene, a kerthelyiség hatalmas gesztenyefái és a finom ételek vonzották. Szép nyári este volt, nem igazán vágyott rá, hogy egyedül kuksoljon a kis szobában, vagy vendéglátóival tévét nézzen.
Rántott húst kért sült krumplival, savanyúsággal, és közben, míg az ételre várt, nézelődni kezdett. Minden asztalnál párok, társaságok ültek, egyetlen nő, egyedül csak ő volt. Nem gondolta, hogy ebből majd milyen következtetést fognak levonni az emberek.
Sokszor eszébe jutott aztán később, már három gyermekes anyaként is az az este, hogy azon a ponton csúszhatott valami félre az életében. Akkor már tudta azt, amit huszonegyévesen még nem, hogy a vidék Magyarországa jóval prűdebb, elutasítóbb volt, mint az a közeg, ahol ő felnőtt. A kisvárosban, ahová a sorsa vetette őt, elítélték azt a nőt, aki ilyesmire vetemedett, mint ő. Rossz hírét keltették annak, aki vétett az elfogadott társadalmi normák ellen.
Emmának minderről akkor nem volt tudomása. Ott üldögélt egyedül a kis asztalnál, már túl a vacsorán, egy pohár bort kortyolgatva, hallgatta a zenét, és egészen ellazult, jól érezte magát.
Nézte a táncoló párokat, de ő maga nem vágyott rá, hogy táncoljon. Csinos volt, de semmi feltűnő, vagy kihívó, nem rítt ki kortársai közül. Középmagas, vékony fiatal lány, ami feltűnő volt rajta, az a derékig érő, természetes vörös haja. Aznap este zöld mintás nyári ruhát viselt, ami kiemelte karcsú alakját.
Amikor az asztala mellé lépett egy magas, csinos fiatalember, és felkérte őt táncolni, meglepődött. Először vissza is utasította, ám ő nem hagyta magát lerázni, kedvesen, de kitartóan kérte, hívta, így végül igent mondott. Felállt, és elindultak a fák alatt játszó zenekar, meg a tánctér felé. Tetszett neki az ismeretlen fiatalember, úgy vélte, csak pár évvel lehet idősebb nála.
Udvariasan bemutatkozott neki: Máriási Zsolt, Emma is megmondta a nevét, de nem volt idő beszélgetni, kezdődött a zene. A férfi jól táncolt a lány csakhamar megfeledkezett a fenntartásairól vele kapcsolatban.
Néhány számot játszott a zenekar, de aztán bejelentették, hogy szünet következik. Emma tanácstalan volt, úgy érezte, furcsa lenne már visszamennie magányos kis asztalához. Táncpartnere oldotta meg a helyzetet: meghívta őt az asztalukhoz, ahol három barátja várt rá.
A társaság sörözött, Emmának kértek egy pohár bort. Kölcsönös bemutatkozás után már tudták egymásról a legfontosabbakat: a fiúk mind helyiek, középiskolás koruk óta barátok. Gyakran töltik együtt a hétvégét, legtöbbször az Aranykalászban sörözve. Aznap este épp Zsolt születésnapját ünnepelték, aki 23 éves lett. Ittak az egészségére.
Emma elmondta, hogy tanítónő, és az Alsóvárosi Iskolában fog tanítani, nemrég érkezett a városba. A fiúk jót nevettek, mert mint kiderült, ők is mind oda jártak általánosba, sőt, osztálytársak voltak. Bemutatták és jól kifigurázták Emma leendő kollégáit, rövid idő múltán a lány már tudta a ragadványneveiket is. Ezek többnyire beszélő nevek voltak, mint a Pálcás, Csöcsibaba, meg a Pocak, és persze csak a diákok tudtak róla, meg a beavatottak.
Hamar elszaladt az este, Zsolt még egyszer felkérte Emmát, aki utána elköszönt tőlük. Nem akart túl későn hazaérni, hiszen neki nem volt kulcsa, fel kellett volna csöngetnie a háziakat.
Táncpartnere felajánlotta, hogy hazakíséri őt, amit örömmel elfogadott. Még soha nem járt ismeretlen helyen ilyen késői órán, biztonságosabbnak érezte, ha nem kell egyedül hazamennie.
A ház előtt elköszöntek egymástól. Zsolt szeretett volna még találkozni vele, randit kért tőle. Így megállapodtak egy hétfői találkozásban.
Emma boldog volt, úgy érezte, valami elkezdődött. Bár egyedülállóként érkezik az iskolába, de a magányos fiatal tanítónő szerepét nem aggathatják rá, ha van egy komoly barátja.
A fiú csak a harmadik randin csókolta meg őt először, addigra a lány már szerelmes volt.
Közben elérkezett a szeptember, az iskolakezdés izgalmai, sok elfoglaltság miatt ritkábban találkoztak. Zsoltnak is letelt a szabadsága és dolgozni kezdett a Mezőgazdasági Kombinátban, ahol kezdő agrármérnökként dolgozott.
Egy napon a tanáriban beszélgető kollégák között szóba került, hogy egy, a kisvárosban közismert fiatal pár összeházasodik. Októberben lesz az esküvőjük, az egész Aranykalászt kibérelik a násznépnek.
Emma az ajtóban állva hallgatta őket, eleinte nem is figyelt a beszélgetésükre. Csak a név hallatán kapta fel a fejét: Máriási Zsolti elveszi végre az Évát!
Emma leforrázva állt, szerencsére nem árulta el magát, de valami összetört benne.
Aznap este találkoztak, a lány felelősségre vonta Zsoltot, hogyan tehette ezt vele?
És akkor a barátja színt vallott: beismerte, hogy a megismerkedésük estéjén fogadtak a barátaival, hogy ő felszedi a magányos fiatal nőt, Emmát és lefekteti. Két láda sör volt a fogadás tétje. Ez afféle előrehozott legénybúcsú lett volna, mielőtt megnősül. Csakhogy közben megkedvelte őt, és már nem akarta elcsábítani. Szeretett vele lenni, beszélgetni.
A mindig fegyelmezett Emma kiborult, és sírni kezdett. Kiabálni kezdett: – Miért azt a másik nőt veszed el, és nem engem? Mennyivel különb ő nálam?
– Nevetséges vagy, felelte ridegen a férfi. Évával két éve jegyben járok. A szüleink már rég elhatározták, milyen lesz az esküvőnk, kocsit, lakást kapunk nászajándékba. Éva apja állatorvos a Kombinátban. Csak nem képzeled, hogy őt lecserélem rád, akit alig ismerek?
A fogadás lényege, a csábítás szerencsére nem történt meg. Zsolt elvesztette a két láda sört, de őt ez nem zavarta. Ha akkor nem derülnek ki a dolgok, a szerelmes Emma biztosan lefekszik a barátjával, aki kedves volt, gyengéd és igazán értett a csábítás művészetéhez.
Emma ugyanolyan magányos volt és szomorú, mint amikor nyáron a városba érkezett. De a gyerekek, a tanítás sok örömet, színt hoztak az életébe.
Idővel a fülébe jutott a pletyka, ami a városban terjedt, hogy az új tanítónő, az a kis kurva, majdnem elcsábította a Máriási párttitkár fiát, de a felháborodás hullámai hamarosan elcsitultak. Az októberi esküvő idején már senki sem emlékezett a fiatal tanítónő szerelmi kalandjára.
Emma körül mégis sokszor „megállt a levegő”, amikor belépett a tanáriba, a kollégái elhallgattak.
Zsolttal soha többé nem találkozott, ami abban a térben, ahol mindenki mindenkit ismer, elég nehezen megoldható, de nekik sikerült elkerülniük egymást. Híreket persze hallott róluk a kollégáitól, ha akarta, ha nem. Tudta, hol voltak nászúton, hogy Éva babát vár, beköltöztek az új lakásba.
Elkezdett munkát keresni Pesten, a tizedik kerületben, ahol született. A tanév végén, amikor választ kapott egykori iskolája igazgatójától, hogy szívesen alkalmaznák őt, felmondott a kisvárosi iskolában. A szeptember már otthoni környezetben, Kőbányán találta őt.
2024 07 19
Szóljon hozzá!