Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül
Évtizedenként újraolvasom Eötvös Károly útirajzát, mindannyiszor nagy élvezettel és kutatva, vajon mi a titka ennek az élvezetnek. Persze, tudom: az olvasó életkorának változása, a mind újabb személyes Balaton-élmények belejátszó hatása, az eltűnt helyszínek (pl. az akarattyai szilfa) felidézése. Nyilván mindez együtt, de valójában más: az a bizonyos többlet, amely csak a nagy művek sajátja.
A nagy mű nem jelent föltétlenül hibátlan művet. Az Utazás a Balaton körül sem az! De talán éppen gyarlóságai miatt lehet szeretni, ezért nem nyomaszt a hibátlanság, a kerekre köszörültség bántó kikezdhetetlensége. Amiképp maga a Balaton is azért olyan szerethető, mert nem kerekre teljesült tengerszem, mert hosszában végtelen, keresztben véges, nem tükörsima, nem kristálytiszta, nem jéghideg, nem csodálni való tárgy a természet múzeumában. Hanem olyan testi-lelki jelenség, amellyel emberi kapcsolatba lehet lépni. Az egyik partja sík, a másik hegyes, egyik partja köves, a másik homokos, itt nádas, ott fövenyes. A tó maga a szépség, és ugyanakkor ott van a közvetlen közelben – de már a Balatontól függetlenül – a Balaton-felvidék, a Káli-medence, hihetetlen változatosságú és elhelyezkedésű kúpjaival és síkjaival, amelyek egymást bámulják, és amelyek, ha az ámuló utazó halad, nagy látványosan folyamatosan helyet cserélnek. És ott vannak a domboldalak, a szőlők, amelyek egyszerre rendezettek és burjánzóak, összefüggő zöldek, de kivillan alóluk a termőföld sárga-barnája, és közöttük a gyümölcsösök és az erdők zöld-feketéje. És a települések, amelyek valójában nem a Balatonra települtek! Mert az út és a vasút hátrább tessékeli őket a parttól, igazában tehát Balaton-közeli falvak ezek, amelyek beépülnek a szőlők közé (vagy a szőlők a falvak közé?), fölmásznak a domboldalakra, de valójában a Balatonba nem nyúlnak be Velence módjára. Ahol pedig mégis belenyúlnak (mert azért ilyen is van), ott ez a szép, ez a vízre épült elegancia. Továbbá a körös-körül hozzáférés a tóhoz, a mindenhonnan rálátás és beletocsogás lehetősége, a nádas vagy a szabad vízfelület állandó látványa, és a mindenhonnan egyedi és sajátos látószög. De hát ez nem a Balaton dicsérete, hanem az Eötvös Károly-könyv hüvelyezése!
Eötvös lelkes dunántúli lokálpatrióta, elfogult, mint minden lokálpatrióta, ami rendjén is van. Amint Petőfi az Alföld (pontosabban a Kis-Kunság) iránt, Kemény Zsigmond Erdély iránt, Mikszáth „görbe ország” iránt. Ezek a lelkes lokálpatrióták egészítsék ki elfogultságukkal egymás elfogultságát, és tegyék az egész országot ismertté és szerethetővé! Idegen utazó írja le bármely tájék sajátosságát, objektivitása nagy hasznára van a világgeográfiának, de szerethető, „kedvesebb hazát” csak az elfogult lokálpatrióták kínálnak az olvasónak. Eötvös eredeti módon „legitimálja” elfogultságát: öt erdélyi patriótát visz magával a Balatonhoz, akik „megátalkodott Erdély-rajongók”, szükség van tehát az ékesszólásra s némi elfogultságra, hogy lazíthasson ezen a megátalkodottságon. Ügyes!
A korabeli olvasók hasonló arányban jártak, illetve nem jártak a Balatonnál, mint Eötvös Károly és az erdélyi útitársak. Nem volt akkoriban divatos tevékenység az idegenforgalom, sem a közelbe, sem a messzebbre való világutazás. Mármint a cél nélküli utazás, a saját pátriától távolra. Mert a Veszprém, Somogy, Zala megyeiek persze hogy jártak a Balatonnál. És többnyire (főként nyáron) kellemetlen szúnyogbányának tekintették, amely hetven kilométeres terpeszkedésével alaposan keresztbefeküdt az útjukon.
A Balatonnak a XIX. század végéig alig volt költészete. És alig költője. Arany, Petőfi nem járt a Balatonnál (Petőfi talán egyszer, k. u. k. „bakancsosként” keresztül ment a szántódi réven, talán lázas betegen szállították erre, s őbenne inkább a rémület vert tanyát ennyi víz láttán). Vörösmarty is csak idős korában járt a Balaton közelében, akkor is inkább a füredi szőlőhegyen, a szüret és termése iránt mutatva érdeklődést. Csokonai ugyan megszólította „Tihannak rijjadó leányát”, de hát a tihanyi visszhang nem a Balaton, sem a barátcellák, amelyeket a bánatos poéta leendő sírhelyéül szemelt ki. A Balaton-vidéken született költők is csak mérsékelten érezték megéneklendőnek a tavat, Berzsenyi egyetlen nemes veretű ódát szentelt a reggeli Balatonnak (azt is a svájci Matthisonnak ajánlotta), de ez is inkább ürügy volt társadalmi-politikai bizalma hangoztatására (naivságát kortársai kárhoztatták is kellőképpen). Kisfaludy Sándor megszervezte Füreden az első magyar kőszínház fölépítését. És verset is írt jócskán: szerelmeset, vidámat, udvarlót, szenvelgőt – csak éppen nem a Balatonról.
El kellett érkeznie egy kornak, amelyben a kortársak egyszerre veszik észre és mondják ki egy táj alkotóelemeinek a sajátosságát, és kezdik azonosítani az esztétikummal mindazt, amit korábban hepe-hupának és szúnyogos zsombéknak tartottak. És persze el kell érkeznie a vasútnak is addig a pontig, ahol a táj szunnyadó szépsége egyszerre csak megelevenedik. És aztán versenyre kell kelnie más tájak másfajta szépségével. És kell Eötvös Károly (egy a lokálpatrióták közül!), aki nemcsak meglátni, de megörökíteni is képes a tájat, és képes elhitetni a környezeti szépség szóval nehezen kifejezhető elemeit más tájak hasonlóan elfogult lokálpatriótáival. A többi aztán már csak menetrend és panzió-férőhely kérdése!
1901-ben jelent meg az Utazás…, de – miért, miért nem? – Eötvös Károly huszonöt évvel korábbi közös utazásukat örökíti meg benne. (Ráadásul annak is csak egy részét!) Vajon miért várt egy negyedszázadot emlékekben gazdag, fordulatos és kétségkívül sikeres utazásuk megírásával? S ha ennyi időt várt, miért írta meg éppen ekkor? Gyulai Pál és Nagy Miklós még élt a századfordulón, Salamon Ferenc már nyolc éve eltávozott az útitársak közül, talán Szilágyi Sándor halála (1899) adta az Utazás… megírásához a döntő lökést? Talán a hajdan megsejtett szépséget ekkor érezte leírhatónak Eötvös? Vagy úgy vélte, a vasúttal és a civilizációval megvalósul, és ugyanakkor örökre el is tűnik valami?
Nagy szervező, ügyes anekdotázó hírében állt Eötvös Károly, kortársai „a Vajda” néven emlegették, és gyűjtötték kötetbe a történeti morzsaadalékokat, amelyeket ő mentett meg az utókornak (vagy éppen ő maga talált ki – ez ugyan nem valószínű, de talán a valóságban nem minden olyan derűs mosollyal, olyan szövevényes furfanggal és olyan megrendítő érzelmességgel esett, ahogy azt Eötvös Károly följegyzi).
Azon azért érdemes elgondolkozni, hogyan volt képes ezt a maga korában talán a legigényesebb, de nem éppen könnyű természetű úti kompániát összeverbuválni. Asszonyok nélkül és kísérők nélkül, magukra utalva (vagy éppen alkalmi vendéglátók kénye-kedvére bízva) napokon keresztül, távol a metropolisz megszokott kényelmétől. Vagy éppen a nomádságnak ez az illúziója volt a csábító szirén?
Maga Eötvös harminchárom éves volt 1875-ben, sikeres ügyvéd, ambiciózus szerkesztő, a társaság legfiatalabb tagja, a vállalkozás motorja. Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság c. hetilap szerkesztője csak két évvel idősebb, a többiek azonban meglett korú urak. Ötvenedik évében járt Salamon Ferenc, a pesti egyetem történészprofesszora, akadémikus, Gyulai mindössze egy évvel fiatalabb Salamonnál, ugyancsak professzor, ugyancsak akadémikus, rettegett pennájú kritikus, Szilágyi Sándor a pesti Egyetemi Könyvtár igazgatója, ő pedig egy évvel fiatalabb Gyulainál. De Szentirmay József is hasonló korú, hiszen ő már 1849-ben főhadnagy volt, amikor Guyon vezérlete alatt a branyiszkói hágót rohamozta.
Eötvös három korszakot vonultat föl az Utazásban: megismertet a XIX. század első felének és az 1848–49-es szabadságharcnak azokkal az eseményeivel és helyszíneivel, amelyek a Balatonhoz, vagy tágabb értelemben a Dunántúlhoz kapcsolódnak. Felidézi továbbá az 1875-ös utazás főbb eseményeit, a résztvevők viselkedését és véleményét a látottakról, az utazás során szerzett tapasztalataikat – vagy legalábbis diszkréten utal mindezekre. Végül huszonöt évvel idősebben (1901-ben Eötvös Károly 58 éves), egy élet tapasztalatával és bölcsességével gazdagodva értékeli a hajdan átélteket, fölidézi a megöregedett és eltávozott útitársak emlékét, és mindezt kiegészíti a bekövetkezett társadalmi-politikai, de még inkább építészeti és civilizációs változások leírásával. A három korszak párhuzamos figyelemmel kísérése a Balaton-vidék és a magyar történelem majd száz évének az egymásba fonása.
Nem dokumentarista aggályoskodás gyűjteti, és nem filológiai precizitás íratja vele a hallottakat, inkább a nemzeti érzület növelésének szándéka és a szórakoztatás. Elsősorban a személyek érdeklik, nagy emberek apró dolgai, amelyekből – hiszi és vallja Eötvös – megismerszik a nagy jellem, s amelyek befolyásolták a nagy ember nagy döntéseit, és hozzásegítettek nagy művek létrejöttéhez. Különösen így van ez dunántúli (vagy, ahogy ő használja a szót: túladunai) nagy emberek, mint Deák Ferenc, Vörösmarty, a Kisfaludyak és mindannyiuk kiterjedt rokonsága esetében, mert hiszen a família, a számtalan ismerős és a nexus adja a valódi nagyságot, amely már emlékeztet a hatalomra, de még a népszerűségnek és a közkedveltségnek is biztos jele.
Eötvös Károly és az öt erdélyi barát elindul tehát a Balatonhoz, azzal a szándékkal, hogy körüljárja és megismerje a tavat, népét és történetét, de leginkább a hangulatát és szépségét. Az első pont, ahonnan a Budapestről érkező utazó meglátja a Balatont, a több évszázadot megélt akarattyai szilfa (amelyet a XX. századi utókor Rákóczi-fája néven emleget). Eötvös nem mulasztja el, hogy a folyamatosságról és a mulandóságról szóljon, amely a történelmet és a nemzet életét végigkíséri. A fa élete során több gazdát is kiszolgált, a valódi birtokos azonban nem haszonban méri birtoka értékét, hanem a föld változatlanságában és megtartó erejében. A haza – int Eötvös – a „hazaival”, a birtokkal azonosul valamiképpen az évszázadok folyamán.
Balatonfüred felé haladva Eötvös a hazai fürdőkultúra kialakulásának nehézségeiről beszél, amelynek nemcsak a külföldi fürdővárosok hírnevével, hanem a magyarországi fürdőorvosok sznobizmusával és idegenmajmolásával is meg kellett küzdenie. Az aulikus Bécs és a német „Pest-Ofen” ellenében Füred valamiképpen a magyar nemzeti szellem fejlődésének afféle rejtett „oázisa” volt, amely évtizedeken át szolgált gondűzésül, tervek szövögetésének helyszínéül, ahol eszméket és véleményeket lehetett cserélni, és szellemi társakat toborozni.
A balatonfüredi színház alapítása egyike a kevés XIX. századi magyar „sikertörténetnek”. A hivatalos k. u. k. szűkkeblűség és bizalmatlanság ellenében, a jól működő és agyondotált németnyelvű színházak ellenében miként sikerül elkészíteni és elfogadtatni egy állandó magyar kőszínház tervét, megvalósítani ezt a tervet, a lelkesedésen kívül felajánlásokra és azok teljesítésére rávenni – a magyar társadalom valamennyi rétegét. Mert a nemzeti összefogás ritkán valósult meg Magyarországon ilyen látványosan, mint éppen a füredi színház ügyében, amikor arisztokrata, megyei birtokos nemes, módos polgár és nincstelen zsellér egyaránt hajlandó volt „a köz javáért” lelkesedni, agitálni az ügy mellett, felajánlani, teljesíteni a felajánlást, és közreműködni a megvalósításban. És természetesen kellett mindehhez olyan magával ragadó személy is, aki képes volt mindezeknek a szándékoknak és a közakaratnak az összefogására, aki bírt olyan jártassággal (ügyességgel, furfanggal, szívóssággal), hogy a hivatallal-hatalommal egyenrangú félként tárgyalt és velük megegyezésre jutott, végül és nem utolsóként olyan személyes vonzerővel rendelkezett, akinek a szavára a pénztárcák és a szívek egyaránt megnyíltak. A személy pedig, akiben ezek a jeles tulajdonságok együtt valának: Kisfaludy Sándor, zalai középbirtokos, több dunántúli ősi nemzetség rokona és jó ismerőse, a reformokat sürgető megyei nemesség egyik vezetője, közkedvelt költő – és mellesleg „snájdig” testőrtiszt. A vállalkozás létrejött, a színház fölépült, a siker oly nagy és zajos volt, hogy egy helyett két megnyitót kellett tartani, két egymás utáni napon: egyet a „hivatalosaknak”, egyet a „választottaknak”.
Füred sokáig a Balaton egyetlen városa, a kor politikai és szellemi hírességeinek találkozóhelye (főképp nyáron és szüret idején), megfordult itt Deák és Széchenyi, de Vörösmarty és Jókai Mór is, sőt nem hiányzott Bihari, a legendás cigányprímás sem. Kisfaludy szobra ott áll ma is Füreden (amely ugyan már régen nem Zala megye), másfél század után alakja némiképp belesápadt a nagy személyiségeket felvonultató XIX. századba, költészete is fakóbb a kortárs-óriások árnyékában – a kötelességét megtevő, közösségéért áldozatra kész hazafit azonban változatlanul tisztelhetjük benne.
Eötvös fölemlít egy másik történetet is, amely bölcs tervben, zseniális előrelátásban és kiváló személyiségben méltó párja lehetett volna a füredi színháznak: a balatoni gőzhajózás kezdeti tündöklését és hamar való elsikkadását.
Széchenyi István is gyakran megfordult az 1830–40-es években Füreden, pártolta a korszerű közlekedést, Balatonfüred közönségcsalogató erejét, az igényes társasági életet. Ne idegen tengerre hordja pénzét a magyar utazó, hanem teremtsen magának „magyar tengert”! – vélte, és gőzhajót hozatott a Balatonra (Angliából Fiuméig tengeren, onnan – darabokra szedve – lovas kocsin), és kikötőket építtetett, nem kevesebbet, mint tízet. A Kisfaludy-gőzös működtetésére részvénytársaságot szervezett. Tíz év múlva egyetlen hajó se közlekedett, a kikötők használaton kívülre kerültek, gaz verte fel őket, és megannyi kígyótanya lett belőlük. Talán túlságosan hamar valósult meg ez az idea, a korabeli magyar igényekkel és gondolkodásmóddal sem találkozott, de vajon utak és vasutak hiányában, tóparti községek és üdülőtelepek hiányában, a megyénél távolabbra nem tekintő horizontok közé zárva ki, hová és miért is utazott volna? Elgondolkoztató a két tóparti történet egymás mellett és egy időben, mint az ellentmondásokkal terhelt magyar fejlődés színe és visszája.
Füredtől csak egy ugrás Tihany, de Tihany még 1901-ben is a fejlődésnek csak a kezdetén jár. Vagy ez sem ilyen egyszerű? Hiszen a tihanyi apátság szerzetesei évszázadok óta bírják sajátjukként a félsziget hegyfokát, építettek rá kolostort és templomot, templomukban magyar királynak adtak végső nyughelyet, alkalmanként magának a római pápának küldtek ízelítőt a balatoni borból, a fáradt utasnak pedig mindenkor szállást biztosítottak. A félsziget – földrajzi helyzeténél fogva – némiképp kizárta önmagát az amúgy is nehézkesen haladó infrastrukturális fejlődésből, mindezzel azonban megóvta egyedülálló környezeti sajátosságait. A környezetvédelem a XX. század első esztendejében még aligha volt a tudományos szemlélet része, Eötvös mégis csodálattal ír Tihany szépségéről, ősi természeti formációiról, közöttük olyan jól ismert „hírességekről” is, amelyek mára elenyésztek: a kecskekörömről és a tihanyi visszhangról.
Két kevéssé ismert történelmi eseményről szól Tihany kapcsán Eötvös Károly, két olyan eseményről, amelyek egyike sem vezetett sikerre, pedig mindkettő akár sorsfordító lehetett volna a magyar történelemben – és mindkettő drámaíró tollára kívánkoznék! 1848 szeptemberében István főherceg, az utolsó – amúgy császárhű – magyar nádor a Kisfaludy gőzös fedélzetén kíván tárgyalni Jellasiccsal, aki az országba betört horvát hadai élén a forradalmi főváros elfoglalására indul. A magyar nádor felszólítását tárgyalásra az ország egyik első zászlósura (a horvát bán) visszautasítja, a császárhű alattvaló ugyanakkor azt üzeni az osztrák főhercegnek, hogy nem bízik adott szavában. A meghiúsult tárgyalás résztvevőinek útja néhány nap leforgása alatt Pákozdhoz, illetve belső száműzetésbe vezetett.
Tihany lakói egy évezred óta ismerik azt az árkot, amelyet még a rómaiak ástak, talán maga Marcus Aurelius rendelte el a félsziget erőddé alakítását. Nos, 1849-ben ugyanezt a munkálatot kívánta megismételni és folytatni a forradalmi kormány és Kossuth Lajos, aki erődszigetté akarta tenni Tihanyt, és a Bakony rengetegével valamint a komáromi várral együtt bevehetetlen erődrendszerré fejleszteni Ausztria ellenében. A terv – a korabeli közlekedési viszonyok ismeretében, és némi további bővítéssel – talán nem is volt megvalósíthatatlan. 1849 nyarának végén a Balaton vize már az árok alján csillogott, aztán a munkálatokat leállították, a szabadságharc elbukott.
Tihany hegyfoka (és a szemben fekvő Balatonföldvár) az a pont, ahonnan belátni a Balaton mindkét medencéjét, de ez a szeszélyes széljárású hely a századok folyamán sok tragédiának is szemtanúja volt. A köd és a jég gyakran szedte áldozatait a balatoni halászok közül, a rianás gyakran elszakította a parttól a jégtáblákat, a szél pedig elsodorta a rajta rekedt embereket. A katasztrófák emlékét évtizedeken át megőrizte a nép a Balaton-partján, az Eötvös által említett hajdani tragédiának Illyés Gyula még fél évszázaddal később is verset szentelt (némiképp szelídített formában). A szilárd jég ugyanakkor a lékhalászat helyszíne is, amelyben a népi furfang és a kapzsiság is szerephez jut. Eötvös Károly, mint a vidék szülötte, és mint ügyvéd számos szövevényes esetet emleget föl, amikor a Balaton fagyos felszínén fölizzanak az indulatok, és a pörösködésnek csak a tavasz vet véget, amely egyúttal a bizonyítékokat is elmossa.
Egy ezredévvel korábban Tihany, majd a közeli Bakony adott menedéket Szent Gellért püspöknek, aki – mint Itália szülötte – nagy kedvét lelte a magyar népdalban, és társa elé példaként állította a munkáját dalolva végző szolgálót. A hagyomány megtartó ereje előtt a történész urak meghajolnak (botorság is volna ezer év után kétségbe vonni), de a remetebarlangok legendájára már a fejüket csóválják. Egy-egy szegény ember vagy ágrólszakadt vándorlegény emlékét, mint barlanglakókét azonban makacsul megőrizte a nép, – Eötvös ismeri, és tovább formálja az elbeszéléseket.
Bizony, már a csárdák sem a régiek – tapasztalják utazóink, a Kutyafarka csárdánál szállás helyett az árokparton kénytelenek tölteni az éjszakát. De mégsem bánják, a csárda szolgalegénye elbeszéli Sobri Jóska és Répa Rozi igaz(nak mondott) történetét, szavai nyomán megelevenedik a népmesék naivan hősi világa, az igazság és a tiszta szerelem mindenek fölött győz a regékben. Eötvös Károly, Gyulai Pál és a többiek hajnalig töprengenek a hallottak fölött, és reggelre kelve megfürdenek a friss harmatban.
Badacsony szépségének bemutatásához két hiteles tanút hív Eötvös Károly, egyet a múltból, egyet a jelenből. A badacsonyi szőlőhegy és a Szegedy-kúria volt elindítója annak a szerelemnek, amely Kisfaludy Sándor, a nyalka testőrtiszt és Szegedy Róza, a híresen szép nemes kisasszony között szövődött, amelyből a magyar irodalom egyik legszebb versciklusa született. Az udvarlás, a szerelem, a leánykérés története – akár egy gáláns, romantikus regény. A szereplők gazdag és szeszélyes érzelmi életén kívül azonban számtalan mozzanatot ismerünk meg a reformkori Magyarország vidéki nemességének életéből, szokásaiból, értékrendjéből. Mindabból tehát, amiből az 1848-hoz vezető nemzeti eszmerendszer kisarjadt, amelyből maga Eötvös Károly is (részben) táplálkozott, s amelynek maradandó, értékes elemeit a századfordulón túlra is átmenthetőnek érezte.
Az élő tanú nem más, mint Gyulai Pál úr, a félelmetes kritikus, aki azonban nem daliás termetével vált rettegetté kortársai között. Figyelemreméltó teljesítmény lehetett „fölcsalogatni” a Badacsony tetejére, ahol azonban Gyulai egy vadkörtefa árnyékába heveredett, és semmiért a világon nem volt hajlandó megtekinteni az egyedülálló körpanorámát. Amint azonban útitársai azt a helyet igyekeztek azonosítani, ahol Berzsenyi annak idején visszafordult a Ság hegyet utolszor köszönteni, Gyulai fölpattant, hogy kritikus ítésze legyen az irodalomtörténeti érdekességű emlékhelynek.
A Balaton-felvidék hegycsúcsai számos vár emlékét őrzik, legtöbbnek mára csak a romjai hirdetik a hajdani szebb napokat. A XIX. század költői közül többen megénekelték a várromokat, a hozzájuk fűződő legendát, amelynek alján a történelmi hűségből is mindig találunk egy csipetnyit (Kisfaludy Sándor, Tompa Mihály, de még Vörösmarty műveiben is). A Balaton déli partja ekkoriban még kevés látnivalót kínált, utazóink is megelégedtek annyival, amennyit az északi partról láthattak.
Sümegen, immár a Bakonyban fejeződik be az utazás, az útitársak Kisfaludy szülőháza, Padányi Bíró Márton hajdani püspöki palotája és Ramasetter polgármester pincéje között róják a kisváros utcáit. Salamon Ferenc megáll, megnézi, aztán megkönnyezi a szemberöfögő disznókondát. Eötvös komolyabban veszi a látványt, mint az utazás kezdetén tette volna, de összefoglalása a század(ok) magyar szellemi életére mintha általában is érvényes volna: (Salamon Ferenc) „a legnagyobb és legnemesebb férfiak egyike, akit valaha láttam. Egyike nagy tudósainknak, akikre nemzetünk büszke. Vére hullott fönnmaradásunkért s egész életén át dolgozott dicsőségünkért. Becsületes és szerény volt mind végiglen s az ország mérhetetlen kincseiből egy koszos malacot se mondhat magáénak”.
Eötvös Károly nem olyan szellemben kalauzolja barátait, mint az idegenvezető tenné, nem csupán a táj sajátos elemeire hívja föl az érdeklődő idegen figyelmét. Ő a táj szépségén keresztül egy ország értékeire és a nemzet erejére figyelmeztet. Kor- és pályatársairól föltételezi, hogy hozzá hasonlóan akarnak munkálkodni a föld és lakói érdekében, hogy meg akarják ismerni, és meg akarják őrizni a hely szellemét és történetét. Vidám utazásban, némelykor meghökkentő kalandban van részük, hol tréfás, hol keserű történeteket hallanak nagynevű és névtelen emberekről. Sikeres erőfeszítések és kudarcok fecsegő és néma tanúit keresik föl, lenyűgöző és szelíd tájak során át ismerik meg a magyar múltnak emlékekben egyik leggazdagabb vidékét. A táj szépségein keresztül a rajta élő embert és a történelmet, amely hol az emberek akaratából, hol ellenükben működik.
(Balaton-Bakony Kalendárium 2005. Szerk.: Varga Béla. Veszprém 2004, Eötvös Károly Megyei Könyvtár. 53–62. oldal.)
Hozzászólások