Ahogy a kerti fák közt az esti fények,
filtrál bennem a világ, amiben élek,
táplál a szép, talán kiszűrődik gonosz,
Isten ajándéka ez, vagy ősi toposz.
Idő óceánja a hatalmas égbolt,
galaxis-távolba süllyed, ami rég volt,
amikor egy kicsike pont távolt szemlél
egyre jobban szűkülő pupilla mentén.
Múlt, jelen és a jövő egyszerre van itt,
a mában megmaradni kódolva tanít,
de átérző lélek nélkül ez is kevés,
lényeg az ember-, és nem arcfelismerés.
Misztikus suttogásokkal teli a tér,
rőt őszökbe hajdani tavasz visszatér,
estére a napsugár mindent megszínez,
nem csupán a kóbor szél szól mindenkihez.
Örök körökben semmi nem marad veszteg,
egymásra szűrődnek voltak, vannak, lesznek:
Valaki a messzi ablakán majd kilát,
és átmossa, ha túl mocskos már a világ.
Szóljon hozzá!