Ha nem lennél és kitalálnának mégis,
kerek levegőben, egyedülálló büszkeség
fonta magánykalácsos kerítéseken,
csak árnyékod jutna túl.
De senki nem érti, mitől nőttél odakinn
és mi végre. Tárd szét kábeles karjaid,
ha eszedbe jutna értelmet találni acél
s beton mivoltodban, szólj és rezegj.
Várok, amíg időm eljön, hozzád hajolok,
ha majd lehet, a lehető legeslegközelebb.
Hisz mátkád vagyok, karjaink izzó voltban,
de félek, a leszben sohasem.
Szóljon hozzá!