Ülök egy padon, és csak vagyok. Elengedem magam, hadd legyek kicsit én is súlytalan.
Az arcomra mosoly szalad, amikor figyelem a fákon ugráló mókusokat. Nyugodt vagyok, szívem is lassan, kényelmesen, de nagyot dobban. Mintha lelassult volna az idő. Örökké tudnék itt ülni és érezni ezt a csodát. Csend van, a nap lemenni készül, de még egy utolsót kacsint a házak fölött. A templom tornya hosszú árnyékot dob a meleg aszfaltra, és álmosan kapaszkodik fel egy ház oldalára. A színek melegséget árasztanak, szinte simogatják a szemem. Rég láttam a park gyepét ennyire zöldnek, ahol éppen göndör hajú lányok lustálkodnak egy pokrócon, csacsognak. Hangjukat felém hozza a szellő. Nem értem mit mondanak, de csilingel minden szavuk. Boldogok, időnként nagyokat kacagnak, és közben elpirulnak. A lányok mellett a fák árnyékában egy macska hűsöl kiterülve. A padomtól nem messze az eddig szigorú tekintetű Kodály szobor mintha megenyhült volna, Már nem ráncolja a homlokát, egyenesen, elégedetten néz maga elé. Az utolsó napsugarak is odébb álltak, túl a horizonton. Szépen lassan besötétedett, kigyúltak a park lámpáinak fényei. Más lett a táj.
Több az árnyék, kevesebb a fény. Még mindig azt a csodát érzem, amit eddig. Most lassabb, nyugodtabb és kissé hűvösebb lett. Az élénk színeket a szürke különböző árnyalatai helyettesítik. Mozdulatlan árnyékok szövik be a parkot fától-fáig, kis térképet rajzolva ezzel a talajra. A béke pokróca takarja most a parkot, melynek szélén, egy kis padon, ott ülök egymagam arcomon mosollyal. A mosoly segít, hogy a kezdődő éjszakát ne lidérces, vad, rettegő rémálomnak lássam, hanem békés, csendes, nyugodt világnak. A mosoly mögül sokkal szebb az élet, mint a könnyek mögül. A könnyeken át elmosódik az élet szépsége, és nem látszik az a ragyogó szivárvány, ami ott van az orrunk előtt. Néha megéri leülni, egy sóhaj szárnyán szélnek ereszteni minden gondot, ami a lelkünkön ül, és élvezni az életet.
Hozzászólások